1 szociopata naplója

Nem tudom, más velem hasonszőrű emberek hogy vannak ezzel, én azért kerültem ide, mert sosem voltam jóban "Az ember..." kezdetű mondatokkal. Valahogy aggasztott, hogy miután szerencsésen beleszakadtam a világba, a társadalom már tudta, ki vagyok, hogyan élek. Némelyek még a céljaimat is sejteni vélték, őket szeretem a legjobban. A bajokon valamelyest enyhített, hogy tudatomra ébredtem és a saját utam kezdtem járni. Fegyver volt a kezemben, hogy a titkaimmal én vagyok; a megítélésem csak annyitól függöt, hogy kiket milyen módon avatok be ezekbe, vagy ami jobb, zavarok össze ("Miért pont egy ekkora köcsög tartja rettegésben a világot?"). Azt hiszem, sokaknál ennyiben ki is merül minden és boldogan élik életüket.

Elég fiatalon eldöntöttem, hogy nem veszek részt ebben.  Az addig felépített torony, amiből irányítottam az életet, szép lassan - csupán a rögös út miatt - kezdett ledőlni. Mások, a megelégedettek (azt nem értem, miért próbálok most objektív maradni, mindegy) talán úgy gondolják, pont az az egész lényege, hogy alkalmazkodj, és így válj egyéniséggé a pici világodban. Az alkalmazkodni egy érdekes szó... Ez valóban gyümölcsözőnek tűnik, de kinek jutott eszébe az, hogy az alkalmazkodás közben hányszor szakad el önmagától? Tudom, hogy a jellem alapvetően soha nem változik, de az ember se nem kocka, se nem háromszög, amit bárhogy csavarunk, lényegében változatlan marad.

Alapvető dolgokkal szerintem tisztában vagyok. A változások viszik előre a világot, vagy - mivel szocionyomorgásról van szó - "minél több, annál változatosabb". Azt nem merem mondani, hogy annál jobb. A jó is egy érdekes szó, szerintem két tökéletesen elkülönülő fajtája van. Az egyik a jelentés önmaga, a másik pedig amiről most szó van. Majd ha leszoktam a jó körüli rögeszmémről, szólok.

Vannak a normális világban ilyen mélyen gyökeret eresztett emberek, például a mélymagyarok (:D), akik igen nagy táborokba verődve próbálják egymással elhitetni, hogy mivel sokan ugyanazon érzés szerint élnek, az úgy igaz és szent és minden rendben van. Csak egy-két kivételesen okos emberen múlik, hogy a sok, normáihoz hű igaz emberből terrorszervezet váljon. Ők azok, akik molotov-koktéllal az utcán magyarázzák meg, mit kéne gondolnunk nekünk, másoknak.

És még én vagyok a hülye.

Gondolkozom, vajon a nyomásnak engedni jelenti-e igazi emberré válni, pontosabban annak maradni. Ahogy én látom, az pont az ellenkezője. Erre már rég rájöttek - gondolom -, így alakult ki az, ahogy most létezünk: az önmagában tökéletes fejetlen zűrzavar. Egy bölcs ismerősöm mondta, hogy nem biztos, hogy mindig én vagyok a hülye, lehet, hogy mindenki más. Szimpatikus egy ember. Egyedül viszont nem jó. Engedni nem esik nehezemre, de néhány érzéstől (nevezzük elveknek) szabadulni nem fogok. Főleg, ha rosszabbul érzem utána magam. Tudok rá megoldást. Velük színészkedek. Jelszavunk is van: légy önmagad! Aztán néha kibújik belőlem valami igazi, olyankor hangzik el a kérdés: "Te ilyeneket tudsz?". Népszerű leszel, öröm, ilyenek, de mindig ugyanaz a vége... elkezdik szívni a véred. Elzárod a csapot, és hirtelen már nem szeretnek annyira. Te persze nem érted és hülye leszel, amitől már nem is értenek.

 Talán ez így van rendjén. A félemberek kivetik maguk közül az embereket, csupán mert nem hagyják, hogy elkurvuljanak. Mi sem példázza ezt jobban, mint az, hogy ezt most egyedül Te olvasod.