Út a jelenbe

Szörnyű rájönni, hogy az, amit valóságnak hittem, az csak emberek - többnyire téves feltételezésein alapuló - egyezményes rendszere.

Éppen ezért semmi sem valóságos. Az sem, amit éppen most gondolok. Ha belegondolsz, az a "valami", amit annak veszel. Ha most úgy gondolod, hogy olvasol, gondolkozz el, vajon tényleg megtörténik valami? Mi történik azzal a tudással, amiket itt felszedsz? Megmondom: emlékké válik. Az emlék már nem valódi valami. Mi lesz, ha ezt elolvastad? Talán hatással lesz a jövődre, talán nem, de a jövő sem valóságos, mert még csak nem is létezik. Nincsenek is azok a dolgaid, amiket biztosra veszel. Ha nagyon belegondolsz, rájöhetsz, hogy minden semmi. Minden, ami van, azért van, mert unatkozunk. Így teremtettük meg a tér-idő szövetén a valóságot. Úgy is mondhatnám, hogy minden, ami körülvesz, csupán illúzió; díszlete annak a filmnek, amibe belecsöppentünk. Az emberek nagyon kicsi hányada tudja ezt, vagy legalább sejti. A többiek viszont ebből semmit sem sejtenek, és ők vannak a legtöbben, rengetegen... Nekik az élet igazodás, önként alárendelődés az illúziójuknak, és annál netovább. Nem érik fel ésszel, hogy van annál több is, ezért nem is gondolkoznak rajta. De szinte biztos, hogy ez így van jól. Hamar összedőlne a világ, ahogy a mi világunk is, ha mindenki az innenső oldaláról nézné a történéseket. Azért ne keseredj el, az emlékek és a remény, amikből felépül a múltba és a jövőbe tűnő világod onnan, ahol most éppen vagy, azok léteznek. De csupán csak azért, mert okod van rá: hogy értelmet nyerjen, amiért itt vagy. Egyébként "hamisak" mind, nincsenek.

Ahol most vagyok, annak nem sok köze van a sokak létezéséhez.
Életszemléletem ellenségeskedést vált ki nemcsak a való életben, az online világban is úton-útfélen haragvókra találok. Azért van ez, mert tisztánlátásom tükröt mutat azoknak, akik rejtegetni próbálják hibáikat. Ők azok, akik többen vannak. Ezen inkább csak mosolygok, a bosszantó az, ahogy állatok módjára reagálnak. A társadalmilag deviáns embert más emberek megszüntetendő állapotnak tartják, mivel nem értik. A többek szemében a kívülálló rossz, mert kényelmetlennek érzik, hogy amiben ők tevékenyen részt vesznek, az a kívülállónak nem elégséges. Arroganciájuk önmaguk gerjesztette bajt hoz a fejükre, ettől gyengék és szánalmasak. Megpróbálhatnának felháborodás helyett törekedni a megállapodásra, hátha hallanak valami jót vagy újat. Az életszemléletemen nem azt kell érteni, hogy prédikálok a létről, ahol megfordulok, hanem nem törődök a betokosodott látszatokkal, amiket mások biztonsági kapaszkodókként használnak. Pont ezért vicces megpiszkálni őket...

Tehát mondhatnám, hogy harmóniában vagyok, de miattuk nem elégítődnek ki a szociális igényeim, így nem mondhatom. Egyedüli így minden. A "civilizációtól" távol egyedülivé válik a bögre is, amit megfogok, pedig még aznap egy eladó kezében volt. Ez nem a magány öröme, ez egészen más. Nem csak az emberekkel, egyszerűen mindennel megszakad a kapcsolatom. Nem új dolog ez, találkoztam már vele akkor is, amikor kamaszkorom utáni befelé fordulásomat tartottam. Akkor kezdődött, pontosabban. Érdekes, hogy miszerint az élet ismétli önmagát, igaz. Hiszem, hogy az életben minden spirálok szövevénye. Mint az összeakadt ágyrugók. Az életben úgy ismétlődnek a körülmények, hogy hol egyik spirálon, hol a másikon vesszük észre, hogy ugyanazon a helyen vagyunk, ahol voltunk hasonló esetben mondjuk néhány éve. Mondták már erre, hogy nem, mert az életben mindig minden más. Kösz, erre még nem gondoltam... Amikor egy bizonyos esemény, körülmény, élethelyzet, tehát egy spirálon a helyzetünk ugyanarra a helyre kerül, mint ahol egy "emelettel" lejjebb voltunk, akkor más spirálok máshol tartanak, tehát nem is lehet minden ugyanaz. Ezek egyszerűen fogalmazva ismétlődési minták, amiket észre kell venni. Ha már tudatában vagyunk néhány ilyen mintának, lehet tudni a körülményektől függetlenül, mi fog következni. Azt is hiszem, hogy bizonyos spirálokról le lehet kerülni, vagy el lehet görbíteni a spirált más irányba. Kérdéses, hogy miért vagyok megint ott, ahol már voltam. Talán azért, mert akkor nem sikerült valamit megtanulnom. Hogy esély ez vagy büntetés, még nem döntöttem el. Ebben a konkrét esetben az lehetett a baj, hogy az ismert okokból kifolyólag olyan "leszarom" a hozzáállásom a szememben hulladék típusú emberekhez. Volt idő, amikor kifejezetten úgy viselkedtem, hogy elgondolkoztam, talán egy érzésekkel megáldott pszichopata vagyok. Érdekes lenne.

Kétségbeesésében az ember megoldás után kutat az érzései közt. Itt az intelligencia már csak hátráltat (jóideje hátráltat). A körülmények szabta feltételek közt nagyon nehéz volt rálelni a helyes útra. Keskeny érzésként tudnám leírni talán pont azért, mert mindenfelől feltételek határolják. A megoldás az, ha azt az arcom mutatom az emberek felé, amit látni akarnak*. Ebben az a hiba, hogy nem lehetek jó ember, ha nem vagyok igaz is. Ez a helyzetet megoldja, de nem érzem magam jobban tőle. Viszont az idegrendszer változásainak időbeli lefolyásának természetét ismerve bízhatok abban, hogy ha egy irányba beálltam, a komfortérzetem alkalmazkodni fog a körülményekhez. Jó példa erre a szerelem: ideális esetben 2-4 hét alatt az ember már érzi a bizsergést, tehát az esemény kezdetétől kezdve pár héten belül változás áll be belső állapotában. Tehát szép lassan befogadom a környezetem, az pedig engem. [ Ezt úgy hívják, szocializáció. Egy gyereknél még oké, de egy kiszocializálódott embernél mi van? ] A másik kötelező eleme a szabadulásnak, ha éberen figyelünk kifelé és befelé is*. Nem csoda, hogy mindenhol ezt mondják, mert nálam elhozta azt, hogy ha már figyelek, a jóra figyeljek, a rosszon pedig próbáljak javítani. Egy idő után elválik a fontos a lényegtelentől, és közben pihenhetünk. Ez nagyon fontos. Ha már észre veszem az önmagamhoz való távolságom a cselekedeteimtől, nincs már messze a hazaérkezés. És itt visszakanyarodunk a valósághoz. Egy dolog azért valóságos: ez a jelen. A múltba révedés a kesergés táptalaja, a jövőbe szőtt vágyálmok csalódásokat szülnek. Logikus, hogy marad tehát a jelen. Tapasztaltam is. Ha az ember eljut eddig, a történéseit fogja fel valóságnak. Ez a szabadulás kapuja a látszatvalóságból.

Éjjelente néha elér a nyugalom, el tudom magam különíteni az elmémtől.
Amikor próbálom csend által elérni magam, kiürítve az elmém* sikerül is egy idő után, de nem úgy, hogy én jutok lejjebb magamban, hanem a mélyen beszorult én szabadulok ki onnan. Tehát szinte zseniális, hogy valóban én vagyok ott lenn önmagam, és aki a felszínen keresgél és azt hiszem róla, hogy én vagyok, valójában csak egy gyenge másolat, aki végülis jogtalanul él helyettem, én meg az uralma alatt senyvedek. Aki ezt egyszer már megtapasztalta, garantálom, hogy a hobbijává válik. Más embernél szinte mindig megérzem, mi van a por alatt, ezért vagyok a jókkal mindig elégedetlen. Ígyjárás. Ha meg azt érzem, hogy összehasonlíthatatlanul távolinak érzem magam önmagamtól (kognitív disszonancia), akkor elképzelem, hogy skizofrén vagyok és én vagyok a képzelt személy*. (Valahol ez átvitt értelemben igaz lehet a sok erőlködés miatt.) És ekkor valami szakadást érzek, aztán mintha visszaszállnék a testembe. Elmélkedés közben néha eszembe jut, hogy az életem percei peregnek. Viszont mivel töltsem az időm, ha nem azzal, hogy jobban érezzem magam a világban és jobb ember legyek? Úgy pereg le az életem, hogy ott sem vagyok. Azt is észre vettem, hogy minél inkább kerülöm a közhelyeket, annál inkább közhellyé válok.

Most már ott tartok, hogy ha valami eszembe jut, ne egy más emberrel kapcsolatos rossz élmény jusson eszembe, hanem saját magam. Néha pedig arról az örömről álmodok, amit régen átéltem.

Kicsit bőnyálra vettem ezt a bejegyzést, de az unalmas részek kellenek a lényeg megértéséhez. És még nincs vége.

Amikor még gyerekfejjel rájöttem, hogy érdekes vagyok, elhatároztam, hogy érdekes emberekkel akarok kapcsolatban állni. Azóta valahogy az intellektusom vonzza az érdekes embereket, akikről azonnal nem venni észre, hogy nem értelmesek, csak érdekesek. Harmonikus időkben volt belőlük 30-50. Örülni akkor sem volt okom, mert népszerű voltam. Az összes hívogatott, velem akarták tölteni a szabadidejüket, nekem meg kifogyhatatlan volt a kifogástáram, hogy miért nem érek éppen rájuk. Nem nekik akartam mutatni egy jobb embert, mint aki vagyok, én voltam a jobb ember, csak nem éppen nekik. Később rájöttem, hogy ha jól akarom érezni magam, köcsögnek kell lennem. Azok voltak a legszebb idők. Nem hiszem, hogy ez volt a hiba. A távolságtartásban nincs hiba. A körülmények sokkal inkább hibásak. De mint olyan, körülmények sem léteznek. Talán erre kellett rájönnöm. Hiába az 50 meg 100 ember, akik ablakot nyitnak nekem a világra. Az csak az ő szegényes világuk néhány színnel, néha olyan színekkel, amit elképzelni sem tudok. De többnyire hamis színek. A "fontosakat", akikben meglátom a valódi értelmet, beengedem, a többit meg lekoptatom kíméletlenül... Hiába nincs két egyforma ember, a világ amiben élnek, ugyanaz. És ez... az én bajom.

Összegezve a lényeget azoknak, akik hozzám hasonlóan elvesztették a fonalat:
A harmóniát a többiekkel már kipróbáltam. Ki is szocializálódtam közülük, mert sok ember alvó (99.99%), és igen nagy hányaduk ocsmány mód ostoba. Ha nem védekezek ellenük, engem is rettentő ocsmány inzultusok érnek. Ha kettős könyvelésben élek, tehát van egy énem bent, és egy másik énem kint, akkor egyrészt nem leszek igaz ember, másrészt a kettős könyveléses élet miatt leszek csalódott. Ha igaz emberként köcsög módon viselkedek velük, én leszek olyan, amilyen nem akarok lenni. (Sokkal csak tapló módon lehet információt közölni, tapasztalatom.) Igaz emberként elviselni őket pedig lehetetlen. Az a végkifejlet meg nem tetszik, hogy mindenki maszkban jár, és csak néha vesszük le egymás előtt. Az olyan sorsszerű.

Sokáig hittem, hogy minden ember jó belül, csak esélyt kell adni nekik. Ma már tudom, hogy ez nem így van. Én vagyok rá a bizonyíték, mert bár szent vagyok, eljutottam oda, hogy néhányukat csúnyán fejbeszedném baltával.

Asszem azt kell eldöntenem, hogy a sivár valóságra alapozom-e az életem, ami igazi, de egyedül vagyok, vagy a színekre a víz szintje alatt, ami szép, izgalmas, de hamis a tudatlanság miatt.

Talán ez a harmónia...: néha lemenni halászni.

,,Mindnyájunkban van egy alvó rendőr. Meg kell ölni."