Carl Gustav Jung

A kollektív tudattalan

A kollektív tudattalan archetípusai, a személyiséget meghatározó archetípusok

A kollektív tudattalan

A kollektív tudattalan tartalmai olyan tartalmak, amelyek az emberekhez tartoznak örökletesen, tehát nem az egyéni élet eseményei töltik fel. (Ez nem jelenti azt, hogy vannak öröklött tartalmak!) Az archaikus elme úgy van preformálva, hogy bizonyos módon dolgozza fel az információkat. Az álmok, hallucinációk, téveszmék gyakran vallásos tartalmúak, ezeknek a szerkezeti elemei hasonlóak ahhoz, amit a mítoszokban lehet találni (például: pokoljárás). Az emberi elmében vannak olyan strukturális jellemzők, amelyek meghatározzák, hogy a formák milyen alakot öltenek. Ezek az archetípusok. Például: Egy rossz életperiódus utazásként jelenik meg az álomban, ami hasonló az összes nép mitológiájában megtalálható alvilág bejárásával. Freud a folyón való átkelést a születés szimbólumának tartotta. Ezeknek a közös archetípusok azért léteznek, mert az emberiségnek van egy közös tapasztalata: életről, halálról, istenről, anyáról, apáról, születésről, jóról, gonoszról (ezek mind archetípusok példái). Ezeknek az ősképeknek a használatával tudunk megküzdeni, bizonyos élethelyzetekben bizonyos megoldási formába rendezik a dolgokat. Az archetípusok gyakran szimbólumokban jelennek meg, de nem minden tudattalan megnyilvánulást kell szimbolikusan értelmezni. Az archetípusok aktiválódásakor az embert érzelmileg megrendült, felkavart érzések töltik el, ez a teremtménység érzése, amikor az egyén rájön, hogy milyen kis része ő a világnak és ezáltal mennyire kiszolgáltatott. A vallásos megtérések hátterében gyakran ez a teremtménység érzés áll.

A kollektív tudattalan archetípusai, a személyiséget meghatározó archetípusok

Persona

A latin persona mint az ógörög proszópon szó fordítása azt a maszkot jelentette, amelyet a színészek öltöttek fel, hogy eljátszanak egy szerepet. A persona szerepszemélyiséget jelent, minden ember egoja kialakít egy olyan személyiségrészt, amivel érintkezik a többiekkel. Ennek a résznek vannak tudatos és tudattalan részei is. Egy personánk van, de több szerepben is szerepelünk, például: anya, dolgozó nő, valamilyen párt tagja, az egyházközösség tagja, stb… Ha nem lenne personank, nem tudnánk társas kapcsolatokat kialakítani. A persona szoros kapcsolatban áll az árnyékkal (lásd később). A személyiség inflációja a personával való azonosulást jelenti. Ez komoly veszélyforrás lehet, például: ha valaki magas munkahelyi státusszal rendelkezik és teljesen azonosul a personájával, akkor a munkahely elvesztése depresszióhoz vezethet.

Árnyék

Az árnyék egy autonóm részszemélyiség, a személyiség alsóbbrendű része, a personával ellentétes tartalmak gyűjtőhelye (kompenzatív jelleg). Az árnyék megjelenhet álomban, például: a társadalmilag magasra emelkedett emberek álmaiban ellentétes tartalmak: koldus, szegény. Az álomban való megjelenéskor az árnyék azonos nemű az álmodóval.Az árnyék lehet projekció (saját elfogadhatatlan énrészeinket kivetítjük másokra) is, például: a homofóbia látens homoszexualitást takar. Az árnyék nem minden esetben jelent negatív tartalmat, például: a bűnözők árnyéka jó (ez a fehér árnyék), a personajuk gonosz; pörgős ember árnyéka csendes. Minél inkább elfojtják az árnyékot, annál sötétebb, erőszakosabb lesz.

Az anima és az animus

Az anima és az animus az ellentétes nem belső tudattalan képviselője. Tehát az anima a férfiben élő nő, az animus a nőben élő férfi (a férfiak is képesek nőiesen viselkedni és a nők is tudnak férfiasan viselkedni). Ez teszi lehetővé, hogy megtaláljuk a párunkat, ezért érezzük úgy, hogy a másikat ősidők óta ismerjük. Ha megtaláljuk azt az embert aki, az animánkat/ animusunkat képezi, szerelmesek leszünk belé. Ez a partnerideál projekciója (kivetítése). Pozitív megjelenési formája például Dante Beatricéje, aki segít a pokol megjárásában. Negatív megjelenési formája például a görög mitológiai szirének, a német hagyományban Loreley. Mindkettőnek megvannak a belső fejlődési stádiumai, amelyek külsőleg is megjelennek, például: egy éretlen animussal rendelkező nő olyan férfit választ, ami megfelel az animusának. Ugyanez vonatkozik az animára is, például: a bibliai Éva és Szűz Mária (hiányzik a szexualitás) fejletlen anima, Mona Lisa fejlett anima.

Selbst

A Selbst a személyiség központi archetípusa, nem lehet lefordítani, de elterjedt a mély-én fordítás. Ez a személyiség központjának és totalitásának kifejezője. Megjelenési formája a mandala, a teljesség szimbóluma. Ez az Imago Dei, az Isten képe bennünk, ezáltal fel tudjuk venni Istennel a kapcsolatot, ez az „istenérzékelés szerve”. Az emberi élet célja a Selbsttel való kapcsolat kiépítése, a hozzá való eljutás. Kb. 40 éves kortól jut el az ember a Selbstjének megismeréséhez. A Selbst és annak szimbólumai Isten archetípusát alkotják. Egy patológiásan vallásos ember éretlen Selbsttel rendelkezik.

Az individuációs processzus

Az individuáció a személyiség kibontakozását jelenti. Olyan, mint egy egyéni mítosz, a belső alakok mitológiai formákat öltenek (a kollektív tudattalan működése ilyen), változás: belső utazás. Ebben a folyamatban a cél az alszemélyiségek integrálása. A személyiségfejlődés az ego-Selbst tengelyen mozog, először az árnyékkal szembesülünk, aztán az animussal/ animával, végül pedig a Selbsttel. (nem mindenki jut el ide). Régen a vallás biztosította ezt a fejlődést, ma a pszichoterápia (de nem lehet siettetni a folyamatot, csak segíteni lehet). Egyedül is el lehet jutni a Selbsthez, ha az ember egészséges lelkileg. Az individuációs processzus kicsit jobban részletezve: Az ember 40-es éveinek közepe táján gyakori az életközepi válság. Ez azt jelent, hogy az ember már elért mindent, amit akart: munkát, gyereket, boldogságot; és megfogalmazódik benne a kérdés, hogy: Mi van ezután? Ekkor kezd el foglalkozni olyan témákkal, hogy mi a helye a világban. Ez a szembesülés neurotikus tünetekkel jár, amiket fel kell dolgoznia, ha nem akar hasadt állapotban élni. Az élet második felében szembesül a tudattalannal, visszavonja a projekciókat (árnyék, anima, animus), integrálja a lélektani folyamatokat. Először az árnyékkal szembesül, aztán az animussal/ animával, végül pedig a Selbsttel.

A komplexus-elmélet

A komplexus kifejezést Jung alkotta meg. A komplexus megoldatlan belső ill. külső konfliktusok következtében fellépő disszociáció következménye, a tudattal összeférhetetlen lelki tartalmakból áll, ezek a lelki tartalmak erős emocionális töltéssel bírnak; megzavarják a normális pszichés energiaáramlást, miközben pici, kellemetlen élmények energiatöltetével növelik saját energiájukat. Tömören: minden megoldatlan tudattalan érzelmi töltés. A jungi pszichoterápiában az egyén komplexusainak feldolgoztatásakor központi jelentőségű az álomanalízis. Komplexusfélelem: Az ember igyekszik saját komplexusait elhárítani. Én-komplexus: az ÉN-funkciókat, az irányultságunkat, a mozgásba hozható emlékeink összességét tartalmazza, „kvázi tudatos komplexus”. A személyiség legfőbb komplexusa, magához asszimilálja az észlelt dolgokat, például: könnyen meghalljuk, ha saját keresztnevünk elhangzik a társaságban, azonnal odafigyelünk. Komplexusfélelem: Az ember igyekszik saját komplexusait elhárítani.

Szinkronicitás

A mások által hagyományosan leírt három jelenségen túl (ezek: idő, tér, okság) létezik egy negyedik, ez a szinkronicitás. Szinkron jelenségekről akkor beszélünk, ha valamilyen külső esemény és egy belső (archetipikus) esemény véletlen módon egybeesik, egy időben jelenik meg. Erre példa: meghal egy ember és megáll az óra a halottas szobában. Ezek a jelenségek vonatkozhatnak életre, halálra, születésre, szerelemre, stb… (ezek archetípusok). Akkor tapasztal az ember szinkronicitást, amikor szoros kötődés alakul ki vagy szűnik meg közte és egy másik ember között. Például: szerelmesek egy időben ugyanazt álmodják. A szinkronicitás elvén alapul a telepátia, az asztrológia, a Ji King és az UFO-jelenség is. Az ókori égi látomások feltűnően hasonlítanak az UFO-jelenségre, ez a mi korunk által alkotott változata a Messiás várásának.

A jungi álomfejtés

Jung szerint az egymás utáni álmokat álomsorozatokként kell elemezni, ahogy a tudat tudatfolyamatot alkot, úgy a tudattalan is. Az álmok feladata, hogy kompenzálják a tudatos részt, hogy fennmaradjon az egyensúly (kompenzatív jellegű). Az álom egy belső színház, aminek a tudattalan a rendezője, minden szereplő egy-egy személyiségrészünket képezi. Jung szerint az álom prospektív (előrejelző) szereppel rendelkezhet, egyfajta intuíció a jövőről. Itt megmutatkozik misztikus gondolkodása (Freud ezzel ellentétben azt állította, hogy az álom a múltról szól). Jung megkülönböztetett hétköznapi álmokat és archetipikus álmokat. Utóbbiak főleg kritikus élethelyzetekben jellemzőek, nagyon megmozgatják az embert, mindig mitológiai tartalmúak. Álomfejtéskor az álomban található szimbólumok megfejtése nem ad megoldást az álom jelentésére. Jung tanítványainak azt mondta, hogy tanulják meg a mítoszokat, szimbólumokat, aztán felejtsék el őket. Egy egyén álmának elemzésekor fontos a szimbólumok jelentésének figyelembe vétele mellett az egyénnel szóasszociációs vizsgálatot végezni, hogy kiderüljön, az egyénnek személyesen mit jelentenek azok a tartalmak, amelyek megjelentek az álmában.

Forrás: Wikipédia