Felvilág

Amikor az ember elszakad önmagától, az olyan érzés, mint amikor belemerülünk egy filmbe, és a végén visszatérünk - de aki elszakadt, nem tér vissza. Ráadásul a film valami unalmas, monoton, depressziós, groteszk, alacsony költségvetésű drámára hasonlít.

Tudja, hogy nincs kapcsolatban önmagával, de hiába minden erőfeszítés, a most-ok kimondása, nem változik semmi, csak még jobban szembesül a tehetetlenségével. Csak akkor lehetséges önmagunk lokalizálása és építése másokban, ha már legalább a határvonalon vagyunk képesek magunkat észlelni a valóságban; egynek észlelni - érezni magunkat ott, ahol vagyunk, azzal, amit csinálunk; azzal, amit gondolunk mindeközben. Ez az alapja mindennek, itt kezdődik a szabad választás (nyugodt) gyakorlása, innen lehet építkezni, ebből nő a magabiztosság és a kisugárzás, valamint többnyire pozitívan manipuláljuk magunk körül a teret és a környezetünket - és még sorolhatnám.

Az embergyereknek ez az alapállapota, így nő, szerez tapasztalatot, amíg valami össze nem zavarja, és el nem kezd kétkedni az addigi tapasztalataiban. Vannak, akikkel ez nem fordul elő, meseként élik le az életüket, amiben néha felbukkan a gonosz, de többnyire homályos álomvilágnak élik meg az egészet. Sokak, akiket kizökkent ebből valaki/valami, megkeseredve élnek és halnak meg. Egyik megoldása ennek az, ha eltemetjük a történteket és derűvel nézünk a jövőbe. Ez becsapós, mert a dolgok feldolgozása és elfojtása nem ugyanaz: a fel nem dolgozott dolgok ott maradnak és mérgezik az új, szép életünket. A másik megoldást egy példa szemlélteti: az ember ruhája interfész a világra, ahogy az arca kinézete is megszabja viselkedését. Az öltözködés történhet tudatosan, előre eldöntve, milyen hatással akarunk kapcsolódni a világra. De ennek intuitíven kell működnie, ahogy mindennek, amire filmünk, vagyis az élet folyamán rájövünk.

Az ember (én) hajlamos azt gondolni, hogy ami megvan, az mindig megmarad, soha senki nem veheti el. Tévedés. ...Soha senki, de én igen. Fontos tudni, hogy amikre az élet megtanít, többségükben csak az aktuális időszakra érvényesek. Épp ezért van néhány fontos irányelv, amiket ha az embergyerek valami csalódás folytán felnő és elfelejt, nem árt mindig fejben tartani:
- Nem szabad elvárni az élettől, hogy valami jöjjön el, legyen meg valami, hanem örülni kell annak, amit elértem, megkaptam.
*Belém kötöttek, hogy de igenis az élettől el lehet várni dolgokat. Ez igaz, amíg él az a tapasztalatunk, hogy az élet alapvetően jó, és helyes úton járva jó lesz az életünk, hisszük, hogy a dolgok jól történnek, és a lélek nem törhet el. De ez törékeny állapot, mert bármilyen stabil is ez a világképünk, előfordulhat, hogy emberünkre találunk valakiben, aki minden ilyen meggyőződésünket porig lerombolja, ami egyben az (első) gyerekkor végét is jelenti. Egy ember életének ekkor születik meg az igazi története. ("Mi a te történeted?") Bármennyi baj is ért előtte, az az élet az új tapasztalatokhoz képest felhőtlennek mondható. Konrkrétan ennek folyománya ez a blog. A tanúlság az, hogy a természet eredendő jóságában sem lehet vakon megbízni, mint azelőtt, egyedül magunkban. Az élettől el lehet várni dolgokat, de bármikor szembe jöhet egy (vagy több) pszichopata, sérülés, bármi vagy bárki, aki belerondít abba a világba, aminek mi a szép oldalát képviseljük. Na és innen szép felállni.*
- Ha valamire várni kell, nem szabad az eljövendőt türelmetlenül sürgetni, hanem örülni kell, hogy van még idő addig, és kihasználni azt. (Valaminek a megtörténése közben az esemény előtte-utánára figyelés a felügyelő figyelmem irányító illúziója mellett. - ha ezt megérted, kapsz egy dedikált, kinőtt pólót)
- Hagyni kell a belső okos éned feltörni úgy, hogy kicsit félre állsz.
- A hiányérzetet nem eltűrni kell, hanem kiiktatni.
- A testem a szellemem eszköze céljaim eléréséhez.
- Tudd, hogy mit akarsz és mit nem.
- Derű és nyugalom

Visszatérve a lényegre
Soksok befektetett energia kell a horrorfilmből szabaduláshoz, de persze aki nem gyenge és élni akar, aki nem a galambra vár, annak nem is fog a keserűség megfelelni. És egy idő után egy re könnyebb és könnyebb. Azok a dolgok juttattak el ide a határvonalra, erre a keskeny horizontra, amiket már 5 évesen is tudtam, miszerint az élet, az életem én vagyok. Nemrég egy bejegyzésben írtam az önmagamtól való távolságomról; ...itt már nincs távolság. Talán a felvilág jó név lenne neki.

Derű és nyugalom (tennivalóim)

Béke az, amikor az idő múlása nem számít.

Semmi sem ér többet a mai napnál.

Ha boldog akarsz lenni, légy az.

A tegnap a visszavont csekk, a holnap a kötelezvény: egyedül a ma a készpénz, ennyid van - úgyhogy bölcsen költsd el.

A béke, amelyet megismertem, a természeti világban rejtőzik, azáltal, hogy csekély részben ugyan, de részesének érezhetem magam.

Minden pillanat csendből fakadó hír.

Henyélek és lelkemet vendégelem...

Ha el tudsz tölteni egy teljesen haszontalan délutánt tökéletesen haszontalanul, akkor megtanultad, hogyan élj.

Ha kezd elfogyni a szabadidőd, vigyázz! Mert vele kezd elfogyni a lelked is.

Az élet nem mérföldkövekről szól, hanem pillanatokról.

Azok az órák, amikor elménket a szépség hatalmába keríti, az egyetlen idő, amikor élünk.

Legyen meg a bátorság az egyedülléthez... ez egyszer próbáljátok meg eltűrni saját magatok társaságát... ne beszéljetek, még magatokkal sem, sem azokkal, akikkel még akkor is vitázunk, ha ott sincsenek. Várjatok. Figyeljetek... Tűrjetek!

Könnyű úgy élni, hogy megfeleljünk a világnak; könnyű úgy élni magányosan, hogy megfeleljünk magunknak; de az igazi nagyság az, ha az ember tökéletes üdeséggel a tömeg közepén is meg tudja őrizi a magány adta függetlenségét.

Amint a mélyre veted a békére való vágyódást, a zűrzavar magától eltűnik.

Ne törekedj arra, hogy minden, ami történik, a te kívánságod szerint történjen, inkább kívánd azt, hogy minden úgy történjen, ahogy valóban történik, és akkor életed nyugodt lesz.

A boldogság az öröm és az elégedettség hosszú, belső életéből nyíló virág; a lelkünk legnaposabb csúcsain eltöltött órákról és napokról árulkodik.

A boldogság olyan pillangó, melyet ha kergetünk, soha nem érhetjük el, de ha leülünk csendben, leereszkedik ránk.

Figyelni, ahogy a kukorica nő, és ahogy a virágok nyílnak; zihálni az eke vagy az ásó fölé görnyedve, olvasni, gondolkodni, szeretni, remélni, imádkozni: ezek azok a dolgok, amelyek boldoggá tesznek minket.

Tedd, amit tudsz, azzal, amid van és ott, ahol vagy.

Többször megtapasztaltam már, hogy amikor nyugodtan és határozottan (nagyon határozottan!) azt mondod az életnek: "Bízom benned; tedd, amit kell.", az élet rejtélyes módon mindig megfelel az igényeidnek.

Az elégedettség a nagy belenyugvások, a nagy szelídség csalhatatlan eredménye - amikor nem próbálunk meg ezzé vagy azzá válni (hogy megfeleljünk önmagunk dramatizált változatának), hanem megadjuk magunkat az élet teljességének, és hagyjuk, hogy az élet átfollyon rajtunk.

Isten nyugalommal ajándékozott meg, hogy elfogadjam a változtathatatlan dolgokat, bátorságot, hogy megváltoztassam a megváltoztathatót, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.

Az elégedettség a bölcsek köve, amely mindent arannyá változtat, amihez hozzáér; a szegény gazdag lesz általa, a gazdag pedig szegény lesz nélküle.

Azok, akik a múlt terhei nélkül, a jövőtől nem zavartatva néznek szembe azzal, ami előttük áll, ők azok, akik élnek... ők azok, akik meglelték az elégedettség titkát.

A neve annak

Van ez a bejegyzés, hogy:

"...bizonyos élmények a tudat egy adott fejlettségi fokán valóban közösek, ugyanazokkal a szavakkal írják körül minden nyelven az érzetet..."

Szóval a megvilágosodás dolgairól beszéltem. Ma voltam könyvesboltban és amikor elolvastam egy létezési szintekről szóló könyv hátulját, rájöttem, hogy én itten nem hülyeségeket beszélek! Ha már én rájövök, meg más is rájött, akkor ugye?! Kollektív tudatfelettinek hívják ezt az egész biszbaszt, utána volt még az, hogy Isten, zárójelben, e fölött pedig a kozmikus tudatfeletti volt már csak, ami után Nirvana volt zárójelben. Szóval irány az előre és nekem van igazam. :P

Jaegyébként a könyvet még nem vettem meg, másikat vettem meg, majd írok ha lesz mit.

A tükör önmaga

Képzelt beszélgetés egy pszichiáterrel

Talán azért vagyok lassan 10 éve a programozás elkötelezettje, mert ki tudom élni benne a tökéletesség iránti igényem. A világban ha látok valamit, amiről meg vagyok győződve, hogy hülyeség, azon nem tudok változtatni. Nem leszek aktivista, hogy majd 50 év múlva talán megváltozzon valami. Meg annál sokkal jobban utálom az embereket. A többségük mérhetetlenül buta, azért nem tesznek meg valamit, mert rettegnek, hogy mások kirekesztik őket, így az elfogadás illúziójában élhetnek. Mert az olyan békés, nyugodt... Egymásnak teremtik ugyanazt a hazugságot. Például ha van nekem egy kedvenc sárga nyakkendőm, megtehetem, hogy nem húzom fel azért, hogy az emberek csak az összetartásuk miatt is ne közösítsenek ki, tehát megtehetem, hogy becsapom őket. Kinőttem már abból, hogy a látszatot keltsem, hogy másnak megfeleljek, mert tudom, kiknek kéne megfelelnem. De az illúzióban rekedt, öntudatlan, lényegi dolgokra vak ember egyenesen retteg, hogy nehogy tudomást szerezzenek arról a nyakkendőről, azaz róla. De ez még csak a szériatípus, nem is beszéltem még a téveszmékről, szóval vannak ennél még sokkal rosszabbak is. Szerintem meg sem értenék a problémámat, mert a sárga nyakkendőn röhögve, példájának abszurditásán tovább nem is jutnának. Szóval ezért programozok, mert úgy alkothatok tankönyvbe illő tökéletességet, hogy nem ártok vele se másoknak se magamnak... plusz szeretek konstruktív és alkotó lenni. De megalkuvónak kell lennem, mert emberek nélkül a világ magányos és unalmas. Tőlük szabadultam, hozzájuk térek vissza, csak egy emelettel magasabbról látom már a dolgokat. Olyan ez, mint egy körforgás. Annyit kell csak tennem, hogy néha befogom a szám, hogy ne roncsoljam az álmukat. Legalább többet látnak nevetni. Miért nem írok egy könyvet, amiben mindent elmondok? Mert az túl sorsszerű. Nem fogok azért könyvet írni, mert problémám van. Nem erre születtem. De ha az ember túl sokat menekül a sors elől, az anti-sors mezején találja magát. Olyan, mint a sors, csak az ellenkező oldalról adja a pofonokat.

Ez alapján ezt se kellett volna leírnom, de ha egyszer megint itt leszek, tudnom kell majd, mit csináljak.

Út a jelenbe

Szörnyű rájönni, hogy az, amit valóságnak hittem, az csak emberek - többnyire téves feltételezésein alapuló - egyezményes rendszere.

Éppen ezért semmi sem valóságos. Az sem, amit éppen most gondolok. Ha belegondolsz, az a "valami", amit annak veszel. Ha most úgy gondolod, hogy olvasol, gondolkozz el, vajon tényleg megtörténik valami? Mi történik azzal a tudással, amiket itt felszedsz? Megmondom: emlékké válik. Az emlék már nem valódi valami. Mi lesz, ha ezt elolvastad? Talán hatással lesz a jövődre, talán nem, de a jövő sem valóságos, mert még csak nem is létezik. Nincsenek is azok a dolgaid, amiket biztosra veszel. Ha nagyon belegondolsz, rájöhetsz, hogy minden semmi. Minden, ami van, azért van, mert unatkozunk. Így teremtettük meg a tér-idő szövetén a valóságot. Úgy is mondhatnám, hogy minden, ami körülvesz, csupán illúzió; díszlete annak a filmnek, amibe belecsöppentünk. Az emberek nagyon kicsi hányada tudja ezt, vagy legalább sejti. A többiek viszont ebből semmit sem sejtenek, és ők vannak a legtöbben, rengetegen... Nekik az élet igazodás, önként alárendelődés az illúziójuknak, és annál netovább. Nem érik fel ésszel, hogy van annál több is, ezért nem is gondolkoznak rajta. De szinte biztos, hogy ez így van jól. Hamar összedőlne a világ, ahogy a mi világunk is, ha mindenki az innenső oldaláról nézné a történéseket. Azért ne keseredj el, az emlékek és a remény, amikből felépül a múltba és a jövőbe tűnő világod onnan, ahol most éppen vagy, azok léteznek. De csupán csak azért, mert okod van rá: hogy értelmet nyerjen, amiért itt vagy. Egyébként "hamisak" mind, nincsenek.

Ahol most vagyok, annak nem sok köze van a sokak létezéséhez.
Életszemléletem ellenségeskedést vált ki nemcsak a való életben, az online világban is úton-útfélen haragvókra találok. Azért van ez, mert tisztánlátásom tükröt mutat azoknak, akik rejtegetni próbálják hibáikat. Ők azok, akik többen vannak. Ezen inkább csak mosolygok, a bosszantó az, ahogy állatok módjára reagálnak. A társadalmilag deviáns embert más emberek megszüntetendő állapotnak tartják, mivel nem értik. A többek szemében a kívülálló rossz, mert kényelmetlennek érzik, hogy amiben ők tevékenyen részt vesznek, az a kívülállónak nem elégséges. Arroganciájuk önmaguk gerjesztette bajt hoz a fejükre, ettől gyengék és szánalmasak. Megpróbálhatnának felháborodás helyett törekedni a megállapodásra, hátha hallanak valami jót vagy újat. Az életszemléletemen nem azt kell érteni, hogy prédikálok a létről, ahol megfordulok, hanem nem törődök a betokosodott látszatokkal, amiket mások biztonsági kapaszkodókként használnak. Pont ezért vicces megpiszkálni őket...

Tehát mondhatnám, hogy harmóniában vagyok, de miattuk nem elégítődnek ki a szociális igényeim, így nem mondhatom. Egyedüli így minden. A "civilizációtól" távol egyedülivé válik a bögre is, amit megfogok, pedig még aznap egy eladó kezében volt. Ez nem a magány öröme, ez egészen más. Nem csak az emberekkel, egyszerűen mindennel megszakad a kapcsolatom. Nem új dolog ez, találkoztam már vele akkor is, amikor kamaszkorom utáni befelé fordulásomat tartottam. Akkor kezdődött, pontosabban. Érdekes, hogy miszerint az élet ismétli önmagát, igaz. Hiszem, hogy az életben minden spirálok szövevénye. Mint az összeakadt ágyrugók. Az életben úgy ismétlődnek a körülmények, hogy hol egyik spirálon, hol a másikon vesszük észre, hogy ugyanazon a helyen vagyunk, ahol voltunk hasonló esetben mondjuk néhány éve. Mondták már erre, hogy nem, mert az életben mindig minden más. Kösz, erre még nem gondoltam... Amikor egy bizonyos esemény, körülmény, élethelyzet, tehát egy spirálon a helyzetünk ugyanarra a helyre kerül, mint ahol egy "emelettel" lejjebb voltunk, akkor más spirálok máshol tartanak, tehát nem is lehet minden ugyanaz. Ezek egyszerűen fogalmazva ismétlődési minták, amiket észre kell venni. Ha már tudatában vagyunk néhány ilyen mintának, lehet tudni a körülményektől függetlenül, mi fog következni. Azt is hiszem, hogy bizonyos spirálokról le lehet kerülni, vagy el lehet görbíteni a spirált más irányba. Kérdéses, hogy miért vagyok megint ott, ahol már voltam. Talán azért, mert akkor nem sikerült valamit megtanulnom. Hogy esély ez vagy büntetés, még nem döntöttem el. Ebben a konkrét esetben az lehetett a baj, hogy az ismert okokból kifolyólag olyan "leszarom" a hozzáállásom a szememben hulladék típusú emberekhez. Volt idő, amikor kifejezetten úgy viselkedtem, hogy elgondolkoztam, talán egy érzésekkel megáldott pszichopata vagyok. Érdekes lenne.

Kétségbeesésében az ember megoldás után kutat az érzései közt. Itt az intelligencia már csak hátráltat (jóideje hátráltat). A körülmények szabta feltételek közt nagyon nehéz volt rálelni a helyes útra. Keskeny érzésként tudnám leírni talán pont azért, mert mindenfelől feltételek határolják. A megoldás az, ha azt az arcom mutatom az emberek felé, amit látni akarnak*. Ebben az a hiba, hogy nem lehetek jó ember, ha nem vagyok igaz is. Ez a helyzetet megoldja, de nem érzem magam jobban tőle. Viszont az idegrendszer változásainak időbeli lefolyásának természetét ismerve bízhatok abban, hogy ha egy irányba beálltam, a komfortérzetem alkalmazkodni fog a körülményekhez. Jó példa erre a szerelem: ideális esetben 2-4 hét alatt az ember már érzi a bizsergést, tehát az esemény kezdetétől kezdve pár héten belül változás áll be belső állapotában. Tehát szép lassan befogadom a környezetem, az pedig engem. [ Ezt úgy hívják, szocializáció. Egy gyereknél még oké, de egy kiszocializálódott embernél mi van? ] A másik kötelező eleme a szabadulásnak, ha éberen figyelünk kifelé és befelé is*. Nem csoda, hogy mindenhol ezt mondják, mert nálam elhozta azt, hogy ha már figyelek, a jóra figyeljek, a rosszon pedig próbáljak javítani. Egy idő után elválik a fontos a lényegtelentől, és közben pihenhetünk. Ez nagyon fontos. Ha már észre veszem az önmagamhoz való távolságom a cselekedeteimtől, nincs már messze a hazaérkezés. És itt visszakanyarodunk a valósághoz. Egy dolog azért valóságos: ez a jelen. A múltba révedés a kesergés táptalaja, a jövőbe szőtt vágyálmok csalódásokat szülnek. Logikus, hogy marad tehát a jelen. Tapasztaltam is. Ha az ember eljut eddig, a történéseit fogja fel valóságnak. Ez a szabadulás kapuja a látszatvalóságból.

Éjjelente néha elér a nyugalom, el tudom magam különíteni az elmémtől.
Amikor próbálom csend által elérni magam, kiürítve az elmém* sikerül is egy idő után, de nem úgy, hogy én jutok lejjebb magamban, hanem a mélyen beszorult én szabadulok ki onnan. Tehát szinte zseniális, hogy valóban én vagyok ott lenn önmagam, és aki a felszínen keresgél és azt hiszem róla, hogy én vagyok, valójában csak egy gyenge másolat, aki végülis jogtalanul él helyettem, én meg az uralma alatt senyvedek. Aki ezt egyszer már megtapasztalta, garantálom, hogy a hobbijává válik. Más embernél szinte mindig megérzem, mi van a por alatt, ezért vagyok a jókkal mindig elégedetlen. Ígyjárás. Ha meg azt érzem, hogy összehasonlíthatatlanul távolinak érzem magam önmagamtól (kognitív disszonancia), akkor elképzelem, hogy skizofrén vagyok és én vagyok a képzelt személy*. (Valahol ez átvitt értelemben igaz lehet a sok erőlködés miatt.) És ekkor valami szakadást érzek, aztán mintha visszaszállnék a testembe. Elmélkedés közben néha eszembe jut, hogy az életem percei peregnek. Viszont mivel töltsem az időm, ha nem azzal, hogy jobban érezzem magam a világban és jobb ember legyek? Úgy pereg le az életem, hogy ott sem vagyok. Azt is észre vettem, hogy minél inkább kerülöm a közhelyeket, annál inkább közhellyé válok.

Most már ott tartok, hogy ha valami eszembe jut, ne egy más emberrel kapcsolatos rossz élmény jusson eszembe, hanem saját magam. Néha pedig arról az örömről álmodok, amit régen átéltem.

Kicsit bőnyálra vettem ezt a bejegyzést, de az unalmas részek kellenek a lényeg megértéséhez. És még nincs vége.

Amikor még gyerekfejjel rájöttem, hogy érdekes vagyok, elhatároztam, hogy érdekes emberekkel akarok kapcsolatban állni. Azóta valahogy az intellektusom vonzza az érdekes embereket, akikről azonnal nem venni észre, hogy nem értelmesek, csak érdekesek. Harmonikus időkben volt belőlük 30-50. Örülni akkor sem volt okom, mert népszerű voltam. Az összes hívogatott, velem akarták tölteni a szabadidejüket, nekem meg kifogyhatatlan volt a kifogástáram, hogy miért nem érek éppen rájuk. Nem nekik akartam mutatni egy jobb embert, mint aki vagyok, én voltam a jobb ember, csak nem éppen nekik. Később rájöttem, hogy ha jól akarom érezni magam, köcsögnek kell lennem. Azok voltak a legszebb idők. Nem hiszem, hogy ez volt a hiba. A távolságtartásban nincs hiba. A körülmények sokkal inkább hibásak. De mint olyan, körülmények sem léteznek. Talán erre kellett rájönnöm. Hiába az 50 meg 100 ember, akik ablakot nyitnak nekem a világra. Az csak az ő szegényes világuk néhány színnel, néha olyan színekkel, amit elképzelni sem tudok. De többnyire hamis színek. A "fontosakat", akikben meglátom a valódi értelmet, beengedem, a többit meg lekoptatom kíméletlenül... Hiába nincs két egyforma ember, a világ amiben élnek, ugyanaz. És ez... az én bajom.

Összegezve a lényeget azoknak, akik hozzám hasonlóan elvesztették a fonalat:
A harmóniát a többiekkel már kipróbáltam. Ki is szocializálódtam közülük, mert sok ember alvó (99.99%), és igen nagy hányaduk ocsmány mód ostoba. Ha nem védekezek ellenük, engem is rettentő ocsmány inzultusok érnek. Ha kettős könyvelésben élek, tehát van egy énem bent, és egy másik énem kint, akkor egyrészt nem leszek igaz ember, másrészt a kettős könyveléses élet miatt leszek csalódott. Ha igaz emberként köcsög módon viselkedek velük, én leszek olyan, amilyen nem akarok lenni. (Sokkal csak tapló módon lehet információt közölni, tapasztalatom.) Igaz emberként elviselni őket pedig lehetetlen. Az a végkifejlet meg nem tetszik, hogy mindenki maszkban jár, és csak néha vesszük le egymás előtt. Az olyan sorsszerű.

Sokáig hittem, hogy minden ember jó belül, csak esélyt kell adni nekik. Ma már tudom, hogy ez nem így van. Én vagyok rá a bizonyíték, mert bár szent vagyok, eljutottam oda, hogy néhányukat csúnyán fejbeszedném baltával.

Asszem azt kell eldöntenem, hogy a sivár valóságra alapozom-e az életem, ami igazi, de egyedül vagyok, vagy a színekre a víz szintje alatt, ami szép, izgalmas, de hamis a tudatlanság miatt.

Talán ez a harmónia...: néha lemenni halászni.

,,Mindnyájunkban van egy alvó rendőr. Meg kell ölni."

A szerelem kialakulásának kauzalitási körülményrendszerei

(haha megint mókás cím simi)

Biztosra veszem, hogy sok különböző feltétele, körülményrendszere van a szerelem kialakulásának, amik részleteikben mind más-más érzetet hoznak létre, és az egyik ilyen "szabálykörre" azt hiszem, rájöttem. Igaz szerelem csak egy [fajta] van, gondolom ezért hívják igaz szerelemnek. Erről lesz szó. A másik az egyirányú kapcsolat, amiről nem nagyon lesz szó. Merész azt állítani, hogy rájöttem, mi a szerelem kialakulásának feltétele, de mint mindenben, itt is akaratlanul a belső mechanizmusok működését fürkészem. Igaz lehet ez baráti kapcsolatokra is, bár ott jóval nagyobb időintervallumban és lényegesen nagyobb kötetlenségben van terük érvényesülni ezeknek a jellegzetességeknek, mivel nincsenek elvárások.

Pszichopatákról szóló könyvet olvastam és elkezdtem gondolkozni rajtuk. Sorra vettem az életemben őket, mérlegelni próbáltam, vajon tényleg azok-e. Elgondolkoztam azon is, vajon én is az vagyok-e. Feltűnt, hogy minden pszichopata inspirálja az áldozatait, akik elkezdik kedvelni őket, beléjük szeretnek. Ekkor esett le, hogy a szerelembe esés elején az inspiráció a kulcsa az egésznek.

Két feltételnek biztosan teljesülnie kell:
Kell tartalmaznom valamit, ami őt inspirálja és fordítva: benne is kell legyen valami, ami önmagában kiragad a mindennapi önmagamból. További feltétel a hasonló értékrend és az sem árt, ha hasonló élethelyzetben találkozunk.

Ha nincs meg a kölcsönös szimpátia, a "vesztes" hasonlítani próbál a másikra, de az lényegében egy idő után halott ügy. Ehhez szorosan kapcsolódik a múzsa fogalma, aminek két fajtája van, mint az életben szinte mindennek. A tiszta formája egyértelmű, azon nincs mit magyarázni. Ha az inspiráció az egyik oldalon hiányzik, ott a másik [szerelmes] ember az illető fordított múzsája lehet, és általa emelkedhet feljebb, csak ilyenkor egyedül erősödik meg, nem ővele. A múzsaság itt lényegében inspiráció, csak tesz egy kört és "hátulról" hat. Nagyjából ugyanaz a végeredmény, mint ideális esetben lenne, csak ilyenkor döbbenet és csalódottság kíséri. Ebben az esetben már a kezdetekkor eldől a kapcsolat sorsa akkor is, ha ez még nem is látszik. Persze a döntés ereje mindenre képes.
A múzsa azért jön elő gyakrabban ebben a negatív formájában, mert gyakoribb a negatív végeredmény. Szélsőséges esetben ez életek megváltozását is jelentheti. Szóval a szerelem egy fajta kellemes skizofrénia. Az egyoldalú szerelem pedig kellemmetlen fajta. (Csak hogy legyen valami lényege az egésznek.)

Azért a látszat ellenére a kellemes dolgokon nem gondolkozok, ez csak egy röpke gondolat volt. Csókoljátok meg egymást.

Valóságrohamok

Nagyon imádom a valóságrohamokat. Olyan, mintha spontán felbukkannék a víz alól. Olyankor nincs aggódás, nincs gondolkodás. Olyan, mintha elérnék egy kisebb célt. Rendszerint endorfinroham és vigyorgás kíséri és csökken a dopaminszint. Nem vagyok orvos... az endorfin örömöt vált ki, a dopamin meg hasadás okozója, ha túltermelődik az agy egyik féltekéjében.

A valóságroham az ilyen baromságokat segít elfelejteni.

Rendszeresen rám szól, hogy mi a lényeg. Mostanában a jelenre és a jövőre irányul a figyelmem, nem révedek állandóan a múltba végre. Az a legjobb, hogy egyre gyakrabban sikerül csöndben maradnom magamban. Néha már a belső lényem szikrája is elér hozzám, igaz, félúton elfogy az ereje. Azt is észre vettem, hogy jó úton haladok a céljaim elérése felé. Most jól csinálom, amit csinálok. Közben látom, december van.... 10 perce még az volt a bajom, hogy a nyarat strandon kéne tölteni. No mindegy, emiatt sem kell aggódnom már.

Van az a ne keresd, hanem próbálj élni benne. Szerintem ez az egyik legjobb önhipnózis. Ha párosítom a csönddel és az egyre növekvő életkedvvel, valami egészen jó sül ki belőle: tudom, hogy lesz még holnap is nap, de nem csak holnap, hanem holnap után is és egy év múlva is, tíz év múlva is lesz. Ez az ok-okozati összefüggés jól jöhet az olyan szélsőségesen maximalistáknak, mint amilyen én vagyok. Az is világossá vált, hogy ahogy a rossz érzés, úgy a jó dolgok is ugyanolyan bonyolultak. Viszont ha jó minden, nem érdekes a válaszok keresése. Visszazökkenek az alibi évek hangulatába. Most ez a legújabb, ami szöget ütött.

Végülis mondhatom azt is, hogy a múlttól a jövő felé fordultam és lekapartam a lelkemről mindent, aminek nincs ott helye.

A felnőtté válás az, amikor elmúlnak az alibi évek. Az, amikor az ember elfelejti, milyen is unatkozni. Jön a beszűkülés, meg minden nyavaja. Szerintem jobb úgy a történet, ha az alibi évek örökké tartanak. Nem kell túl komolyan venni a ránk nehezedő felelősség nyomását. Mindenekelőtt én élek, az én életemben, önmagamért, és önmagamnak. Erről talán elég is ennyi, mert logikai ellentmondás, hogy akkor most miért írom ezt publikus blogba. Azért publikus, mert rengeteg a hülye. Azért írom le, mert az én memóriám meg véges. Mindig két oknak kell lennie, hogy valamiért megmozduljak, ez is ilyen.

Meg most látom, valaki oldalt a Gárdatisztekre szavazott. Biztos nem látott még olyat.

Gratulálok neki, műsor után átveheti a nyereményét.

Gondolataim mostanában:

jobban akkor érzed magad, ha másokban is van belőled, magad is látod bennük, és nem vagy egyedül. ez elégíti ki a szociális szükségleteket.

a pszichopata nem képes felmérni helyzetét, se másét. lényegében egy hűvös világban él. azért hagy roncs embereket maga után, mert annyi károsodást élt át a lelke, hogy teljesebb embereket összetör azzal, amilyen üres a másik teljességéhez képest.

egy idő után rájön az ember, ha nem bosszankodni akar, hanem magának akar jót, akkor ébernek kell lennie és mozdulnia kell, ha alkalom adódik, különben később elszalasztja azt is. egy alkalom csak egyszer jön el. alkalmazkodni az alkalomhoz a változás képessége.

Az a magabiztosság, ha rendíthetetlen vagy céljaid elérésében, és tudod, jó célokért jó úton haladsz.

a magasabb érzések megtapasztalása (talán csak részben) pl az ismerősökkel kapcsolatban az idegrendszer csak emelkedettebben hozzáférhető részeihez való hozzáférés az által, hogy az ember megerősödik és nagyobb vonalakban tapasztalja/érzi a dolgokat. lényegében feleszmélünk, hogy sokkal teljesebb amit érzünk, mint előtte.

valójában minden nagyon hasonlít, amikor magadat figyeled, mert a gondolat ugyanaz. a figyelem tárgya az, ami más tud lenni.

Teoretikus mindennapok a miszticizmus jegyében

(FúÚ de komoly cím. Legalább olyan gáz, mint egy katolikus folyóirat nyitócikkéé egy canesten hirdetés mellet. Na azért ennyire ne érezz rá a hangulatra.)

Azért kezdtem el filozófiát és pszichológiát olvasni, mert meg akartam találni magam és az elmém közti nyelvet, amit elvesztettem. Ez furcsának tűnhet azoknak, akik azt hiszik, hogy önigazolást kerestem. Valójában még csak nem is érdekelnek ezek, inkább szórakoztatóak - néha. Persze felszisszentem pár nagy lélektani igazságon, de ezek nem előre vittek, csak a rossz irányba épülő kirakóshoz szolgáltattak bonyolult darabokat. Nade most úgy tűnik, végre megtaláltam, amit kerestem. Ez pedig a semmi, ahogy Osho nagyszakállú bácsi mondaná. Mert abban rejlik a minden... Pontosan azt mondja az öreg, amikre én is rájöttem az idők folyamán, tökéletesen ugyanazt mondja el. Amit ő meditációnak hív, azt én 17 éves korom óta belső tudatosságomnak hívtam, így lettem a megvilágosultak egyike. Nagy szó ez, örülök is neki rendesen. Megdöbbentett, hogy ez lett volna a kezdet, ha nem folytatom akkor is a gondolkodást. Végre valóban megnyugtat, hogy igazi minden, nem csak képzeltem, amiben teljesen biztos voltam mindig... Épp ezért mondom: bizonyos élmények a tudat egy adott fejlettségi fokán valóban közösek, ugyanazokkal a szavakkal írják körül minden nyelven az érzetet, nem pedig én általánosítok. Jó szokás feltételezni rólam ezt is. Egyébként nem csak az ép elméjű emberek érhetnek fel ide, a hívőknek is van rá szavuk, ettől hívők. Nincs meg a fél tudatuk, mert olyan gyengék, hogy ezt a részüket fantáziálásokban találják meg. De felmerül a kérdés, hogy akkor hogyan van meg nekik? Egyszerű, ez a kapocs minden vallás közt: a válasz a belső béke, nyugalom, üresség, ahogy tetszik. Az okosabbak magukban bízva jutnak fel, a birkáknak elég valaki másban hinni, a halottak nem hisznek semmiben. Vannak emberek, akik már tizenévesen meghalnak, és eszük ágában sincs újra élni, mert minek?!? Szerintem az érvük a legjobb: minek?:D Náluk még az egyházpárt tagjai is jobbak :D. Namindegy ez mainframe. Istenre a legújabb magyarázatom: Azért találták ki Istent fent, mert én is éreztem ébredéskor, hogy valami ott van fent. Erről még nem tudom mi ez, de remélem rájövök. Egyetlen teóriám: az energiaszintek, amik talán tényleg szintek. De erről majd lejjebb. (Nem azért hozom példának mindig a kereszténységet, mert bármi közöm van hozzá azon kívül, hogy tudtomon kívül megkereszteltek, hanem azért, mert erről talán többet tudtok, mint a hinduizmusról.) Ezekről a fejlettségi fokokról fogok most írni kicsit sci-fi-be nyúlóan is, mert miért ne. Sszóval ami felé vissza kell térnem, és ami felé mozdulnia kell mindenkinek, az gyüjtőnevén: a miszticizmus. Bizony. Hihetetlen.

Ennyit a bevezetőről.

Nos, a téma: a valóság érzékelése

Egyik msnpajtim inspirált a következő gondolatokra, amik egyébként is a fejemben járnak, de a kérdéseivel sikerült jómélyen belémtúrnia, amit ezúton is köszönök. Próbálom a lényeget kiragadni, ami nem lesz könnyű.

Tisztáznom kell rögtön az elején, hogy csak a megtapasztalható, valós dolgok érdekelnek, nem érdekelnek tündérmese-fantáziák, azokba nem fektetnék energiát, kivéve persze sok pénz ellenében.

Elemi dolgokkal kezdem:

Abszolút valóság csak egy van, amit jelen tudomásom szerint senki sem ismerhet meg. Egyben pedig élsz te, az a saját valóságod, az egyetlen. Minden embernek van egy valósága. Eddig minden tiszta. Most jön egy kis szociálpszichológia: amikor a népség nagyobb hordákba tömörül (bandázás), egy nagyobb, közös valóságot teremtenek meg egymás számára. Törvényszerű, hogy az egyén kicsit "eldob" magából, hogy beilleszkedjen, megfeleljen a falkán belüli normáknak. Ez már egy teljesebb valóság. Aztán jöjjön mondjuk egy nagyobb népcsoport, rögtön a mélymagyarok, akik ugye trianonért sírnak. Ők is érzékelnek egy közös szeletet a valóságból, sokkal nagyobbatt, mint egy baráti banda, amiben tízen, húszan vannak. Sokkal jobb példa a focidrukkerek tábora, ők is éreznek valamit. Ugorjunk mégnagyobbat: birkák (katolikusok) valami 70%-át teszik ki a Föld lakosságának. Jó sok. Na ők azok furcsa módon, akik már sejtenek valamit. Nem lehet véletlen, hogy ennyien nyafognak felfelé. Most a Bibliát, a Biblia-marketinget hagyjuk, de az is oka ennek bőven, pedig lényegében csak szórólap. Most jön a csavar: eléggé kezdek meggyőződni arról, hogy ezek energiaszintek, amikre rá lehet hangolódni. Furcsa nevei alakultak ki ugyanannak a folyamatnak: pl.: megvilágosodás, megtérés, többet hirtelen nem tudok. Tehát a tömörülések léte és nagy számuk azt bizonyítja számomra, hogy ilyen "energiamezők", amiket a tudatosság magasabb fokai működtetnek*, léteznek.

Megint csak saját tapasztalatból indulok ki: amikor teljes voltam - bajok nélkül léteztem a jelenben, nem érdekelt a múlt, nem aggódtam a jövő miatt (Maslow-piramis teteje)-, képes voltam érzések és hangulatok közt váltogatni. Ez ennek az egésznek a lényege, ez a közepe annak, amiről itt szó van. Hipercsavar következik: meg merem kockáztatni, hogy a szinteken felfelé haladva olyan energiahullámokra csatlakozhatsz, amik mint az istenhit is, nem egyedülien kizárólag a sajátjaid*. Ebből következik, hogy végtelensok valóság létezik, ráadásul igen magasan van a léc az első lényegi típusúba lépéshez. El sem merem képzelni, milyen extrák várnak a megvilágosodás 2x-esénél pl, ha egyáltalán van ilyen. Minél fejlettebb egy ember belső tudata, a lelkiismerete, minél tisztább egy ember frekvenciája, annál több és fejlettebb ilyen kitisztult hálózatra kapcsolódhat rá. Mondtam, hogy sci-fi lesz. Azt hiszem, ennyi a lényeg. Személyes célom, hogy ezek közt ide-oda szabadon mászkálhassak. Talán még az asztrálsík is igaz....

Vajon valós dolgokon gondolkozok-e, vagy egyszerűen egy hülye barom vagyok, vagy léteznek és nem kéne rajtuk gondolkodni, vagy nem léteznek és bölcs dolog, hogy átgondolom őket?

fázás / meggyötörtek / galambszőnyeg / hedszetes tücsök / szoknyás lányok / teoretika

Úgy kezdődött az egész, hogy fáztam.
El kellett mennem a véreredményemért, onnan az orvosomhoz a város másik végében. Leültem a várófolyosón, elkezdtem olvasni. Néztem, ahogy néznek a lányok, néha közben lecsúsztam a jelentkezőablakról. Olvastam tovább. Sorra kerültem, mire elmondták, hogy csak 1-től rendel az én orvosom. Akkor még 11:40 volt, elhúztam hát reggelizni. Vettem egy szexi rántotthusos szendvicset, megtelepedtem vele valami betonparkban. Ott ültem, majszoltam békésen. Morzsáztam. Megjelent két galamb. Összeverekedtek egy morzsámon. Mondom sziasztok tulujok. Következő harapásnál már öten-hatan voltak. És mint egy rémálomban, gondoltam magamban nehogy körém gyűljön minden szárnyaspatkány... mire megint felnéztem, volt vagy huszonöt galambom. Ők is majszoltak. Biztos jól néztünk ki ott. Egyiket-másikat elkezdte érdekelni a lábam köze, ott volt a legtöbb morzsa. Gondoltam parti van, elhajítottam egy zsömledarabot, mire az összes utána repült engedelmesen. Mire megint felnéztem, szemben álltak és nézett rám az összes. Akkor éreztem, hogy kapcsolat alakult ki az összes és a köztem. Akkor már mestere voltam az elterelésnek, megint eldobtam egy csipet madárfalatot, ment is mind utána. Akkor már nem reménykedtem, hogy ott maradnak, még gyorsabban elém termettek, nekem meg még sok volt a kezemben. Felszálltak mellém is a padra, jöttek mentek körülöttem; mint a pelyhesedő kislányok a pénzt, úgy szerettek. A következő tíz perc azzal telt, hogy ott röhogtem, etettem a madarakat, és miközben a rendszeresen megtett útjaik és a fekete koordináta rendszeren fehér szinusz görbe hasonlóságára eszméltem, a mellettem lévő intézményen járt az eszem.
Dolgom végeztével szigorúan hivatalos ügyeim kényszerének engedelmeskedve elmentem kocsmába. Kértem egy kávét, egy sört és leültem az ablak mellé adóbevallást töltögetni. 2005-öst. Olyan ördögien ügyesen töltöm ki már, hogy az adatlap részén hibát sem vétek, az elírásoktól eltekintve. Elszürcsöltem a söröm, olvastam még egy kicsit, vissza orvoshoz, kedves néni, elmentem apehba. Utoljára még vetettem egy pillantást épp semmivel se törődő szárnyaló galambjaimra.
Adóhivatalban úgy kezdtem, hogy amikor a biztonságiőrnéni rám nézett, annyit mondtam csak: 7-est szeretnék kérni. A 7-es a folyószámla intézés a sorszámosztó automatán. Ültem, olvastam, következtem. Az ügyintéző meglepő módon nem volt tarparaszt! (Tarparaszt: embergyűlölő üres tekintetű közalkalmazott.) Hamar kiderült, hogy az ügyem meghaladja a képességeit. Kicsivel később már hárman dolgoztak az egy darab papíromon. Kiderült az is, hogy adóellenőrzésre számíthatok. Nem tudom hány kört kell még mennem azért az ~50.000 forintomért, eddig ez volt az ötödik. Elküldtek még egy jóváíráslapot is venni, mert csak APEH-hackkel lehetett megoldani hogy kijöjjön a nulla! Utam során az objektumban azért egy tarparaszt is kijutott, megelégedésemre vala.
Hazabuszon szemezés, jó is az, és egy tücsök. Tücskünk ül egy csaj mellet az ablaknál, fülében hedszet, nem mintha telefonálna vagy bármi, és ciripel. Mindenfelé nézeget, szorong mint az atom :D, nézegeti a csajokat, basztatja az esernyőjét, majd' meghal végig. Itt már asszem a könyv által rá voltam vezetve arra is, hogy úgy a legkönnyebb nem a múltban élni, hogy a múltat ott hagyom, ahol van. Szóval azon a helyen marad múltbéli énem is azzal, ami ott történt, de én már teljesen máshol vagyok, itt vagyok, most vagyok. Kicsit újjá vagyok most születve. Végre.
Nap végén utam a könyvtárba vitt, vissza vittem azt a beteg könyvet, amit mérete ellenére egy hónapig olvastam, és amiért jópár bejegyzés óta nem tudom a mondandóm emberire faragni. Előtte voltam háziorvosomnál, aki megjegyezte a véreredményem nézegetve, hogy a vérképem a jónál is jobb. Szóval mentem könyvtár felé és lánykát láttam szoknyában. Nap közben is láttam egyet. Lányok, nem fagy be?!

A teoretikus most nem hiányzik. Majd legközelebb.

Elég kusza tréfásmókás napom volt, de ami meglepett, hogy jól telt. Akarok még sok ilyet!!!!44négy

Valamint. Befejeztem egy régi legújabb művem is végre. Vannak, akiknek tetszik, én már rongyosra hallgattam:

http://www.youtube.com/watch?v=htCjYBu3fyw&fmt=18

Vagy Osho a hülye vagy én

Életemben először elmentem könyvesboltba! Vásárolni!

Életemben először volt idegösszeroppanásom ilyen típusú üzletben... Elvezettettem magam az okkult irodalmakhoz, hogy megkeressek egy nagyon érdekes könyvet, ami a valóság egyik szubjektivációjáról szól. Az "ismeretlen" valóság a címe, de persze hogy még csak nem is a hallottak róla. Nem ezért hullot ki a hajam, hanem a könyvek sokaságától. Körülnéztem mind a 4 állványon, kapásból kb 15 könyvet vettem volna meg. Sírtam is bőszen és csodálkoztam magamon, hogy vásárlási láz tört rám egy olyan boltban, ahol eddig még nemigen jártam. Aztán megakadt a szemem egy Osho könyvön. Intelligencia a címe... mondom ejej... itt baj lesz. A

hátulját elolvasva rájöttem, hogy Osho nekem írt könyvet. Megvettem, elmentem kávézni és rávetettem magam a bevezetőre. Még az adóhivatalban is olvastam, és a 20. oldal környékén rájöttem, hogy ez az okkultmókus teljesen ugyanazt gondolja mint én, csak rajta látszik, hogy nem nyomták el az elméjét történelem órákkal meg hasonlókkal. A költői képekbe továbbra is szerelmes, de szerencsére nem mindig, csak amikor épp ejakulál. Amúgy pedig értelmes amit mond, sőŐőŐt, humorkodni is nekem tetszően tud.

Szóval. Kötelező mindenkinek teljesen. Majd valószínűleg értekezek, ha kiolvastam.

Más.

Egyik este egy általam nagyrabecsült zenész kolléga videóit néztem, akivel egyébként analógiát fedeztem fel gondolkodásmódunkban és idiótaságunkban. Röhögtem reggelig. Megnéztem vagy 50 videót és kettőben olyan mondanivalókat fedeztem fel, hogy muszáj megosztanom, emelve a blog minőségét (:D). Jó elkalandozást:

Ha a beágyazott videó nem működne, ez a link fog:
http://www.youtube.com/watch?v=3ttxYQAc1zs&fmt=18

Most jöhetnek a Hajóst sosem szerettem kommentek, NEM ÉRDEKEL ;)

Rémálmok

Akkor szoktam elfogadni belső tapasztalataimat hiteleseknek, ha tesztekkel igazoltam őket. Ez nem egyszerű mindennapi feladat, hanem tudatos figyelem a lelki intelligenciám alakulására, de erre nem is térek ki. Újabban gyakori és intenzív rémálmok gyötörnek, amik után ébredéskor a szemem is alig merem lehunyni, tükörbe nézés előtt is valamiért elgondolkozok. Elsőre ez nem volna gyanús, mondván: ilyen időszakom van, túl sok horrort nézek, stb. Csakhogy! Ilyen intenzív rémálom sorozatom volt már 4-5 éve is, mielőtt tudatomra ébredtem. Most nem arról az ébredésről beszélek gy.k., amikor az ember 7 éves kora körül magára eszmél. Arra is emlékszem, hogy a szép világ (a rémálmos korszak után) egy szép álom reggelén jött el, persze megfelelő számú számomra értékes eredményemmel a tarsolyomban, amiket addigra sok küzdelem árán építettem fel. (Ez talán kapcsolatban is van a történésekkel.) Nos, tapasztalataimmal mögöttem és a 'teszteredményeket' látva számomra világos, hogy az ilyen időszak a rossz lelkivilágú életből a jóba tartó váltás hírnöke!

Sokan számoltak be nekem arról, hogy látták már a "valóságot". Most nem az amfetamin másnapjáról beszélek, bár az élmény állítólag rendkívül hasonló. Egyik konkrét eset, hogy barátom áll a buszmegállóban, egyszer csak gondolkodása folyamán kiürült belőle minden, állt ott a többi emberrel, és hasonló monológ indult el benne: "Mi a faszért van itt ez a sok ember? Miért vagyok én itt? Minden szar, semmi értelme. Meg minek van itt ez a szar buszmegálló?" és még hasonlók. Ilyenek a mindennapi életben is előfordulnak gyakran, de most az említett állapotot üresség jellemzi, nem pedig hiszti. Véleményem szerint ez a pozitív világból a rosszba változás pillanata - vagy fordítva; szerintem a rosszból a jóba jellemzése ennél pozitívabb képet festene - én meg már nem emlékszem. Tehát ez is velejárója a változásnak, mégpedig úgy, hogy lényegében a szemünk előtt zajlik. Hasznos tudni erről, mi is ez.

Lényeges még megemlítenem egy Osho blablát (okos ember, fejlett lélek de szerintem túl sokat van elfoglalva a költői képekkel - nem mint én ugye :)), amit ismét megköszönök Neki, hogy a bejegyzést tudatomra bocsájtotta. Arról van szó, hogy a gondolatok szüneteiben figyeljünk a bennünk csendben nyugvó semmire, mert az vagyunk mi magunk, legalábbis az hasonlít legjobban esszenciális valónkra (Müller Péter nyelvén: alapállásunkra). Ez a dolog, a semminkre való odafigyelés is - tapasztalataim szerint - ösztönös, de csak a pozitív világban lép fel, egyébként pedig az ellenkezője jellemző. Ezen információ birtokában lévő ember hatékonyabban tud beavatkozni tudatállapotába, jobban vezéreltté, ellenőrízhetőbbé téve azt. Egyébként a figyelem iránya, megélése kísértetiesen hasonlít arra, mint amikor az ember a szívére hallgat, csak jelen esetben nincs kérdése. Logikus tehát az is a folyamatosság általi hatékonyabb működés igényét figyelembe véve, hogy előbb figyeljük a gondolatok közti csendet, majd ráhangolódva a szívünknek feltehetjük a kérdést, amire tiszta választ várunk.

Nem hittem, hogy majd ennyit írok. Az alaptémához visszatérve a rémálmok sűrűsödése végső soron katarzishoz vezet, mely a "valóság" megtapasztalásában mutatkozik meg. Számomra érdekesség, hogy a jóból a rosszba történő váltáskor a "valóság" érzete különbözik a rosszból a jóba irányú váltástól, ami kicsit elvontan ugyan, de utal arra, hogy mindvégig 'egynél több valóságban léteztünk'; a pillanatnyi érzet a szándék irányától függ, vagy annak hiányától ellenkező esetben: egyértelműen első esetben rossz az érzés, második esetben pedig jó. Életútunkat, jobban mondva hangulatunk változásait szemlélve a közelmúltban (részletesség igénye nálam) kideríthetjük, hogy a változás merre megy. Minél többet tudunk ezekről a folyamatokról, annál kevésbé valószínű, hogy hangulatunk birtokoljon minket, ahelyett, hogy mi irányítanánk azt, amikor a harmónia vékony határmezsgyéjén egyensúlyozunk.

"Az élő szervezetnek nem az egyensúly a természetes állapota, hanem az egyensúly és az egyensúlytalanság azon újratermelődő egysége, amelyben az egyensúly megbomlása a mozgékony elem a létet fenntartó egyensúly keretei között."

Milyen igaz. Az tehát a lényeg - kicsit kiszélesítve az alaptémát -, hogy ezek a lelki harcok, gyötrődések vannak, voltak, lesznek, a kérdés az, hogy föléjük kerekedünk-e és lelki nyugalomban uraljuk-e, éljük ezeket.

És nem utolsósorban remélem, hogy ezt a kifejezetten olvasóbarát írást majd 5 év múlva is megértem.

"Az egészséges, harmonikus görög ember mindkét lelkiállapot javaiban részesedett. Nem volt olyan őrült, hogy lényének egy részét meggyilkolja. Egyensúlyra törekedett. Amit persze nem könnyű megteremteni, ellenkezőleg, rendkívül nehéz. A kibékítésre szoruló erők ugyanis bonyolultan ellenségeskednek. A tudatos értelem viszolyog az összlény tudattalan, fizikai, ösztönös részétől. Az ép eszű ember mégis megpróbál egyensúlyt teremteni. Az őskeresztények, akik nem voltak épeszűek, azt prédikálták a halandóknak, hogy lényük egy felét dobják a szemétbe. És most jönnek a tudósok és az üzletemberek, és rávesznek bennünket, hogy még a megmaradt félnek a felét is hajítsuk el; azt a keveset is, amit a kereszténység meghagyott. De én nem akarok háromnegyed-halott lenni. Eleven akarok maradni, egész és eleven. Ideje volna, hogy az élet és a teljesség nevében fellázadjunk!"

"Egyensúly ez is, csakhogy milyen! A tudatos és a tudattalan egyforma vállalása, a teljes élet élésének szándéka - elfojtás, pótszerek, lemondások nélkül."

Érdekes módon mostanában sorra olyan dolgokat tanulok meg, amikről azt hittem régen, bizton a fejembe véstem őket, mert nélkülük élhetetlen életigazságok. Aztán elgondolkozok rajtad, hogy ha majd feltévedsz ide, talán neked is jól jön egy kis felfrissülés - ekkor ugrott be, hogy ezek már mélyen valahol megvoltak.

"Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog írtani holnap
már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt."

A jó út végtelenül törékeny. Akarat kell, mint mindenhez, megtalálni máshogy nem lehet. Azt hittem, régen éltem. Nem éltem régen sem. Azt hittem, ha elérem a céljaimat, elérem az életem. Csak élni akartam. És Ez a lényeg maga. A szimmetria csak pillanatnyi szivárvány. Magadénak érzed amit érzel, mégis szereted magad. Akarat kell megtartani, végtelen akarat. Egészen a sejtektől egészen az univerzumot alakító erőkig minden asszimetrikus, nem maradunk ki hát mi sem. Most kell éreznem, itt és most. Végsőkig hinnem abban, amit csinálok. Azt is megtanultam, hogy a percből akkor lesz valami, ha energiát viszek az ötletembe. Arra gondolva kell mindig élni, hogy mi számít majd 1-5-10 év múlva. Mi az, ami jó, ami emlékezetessé tesz. Ez nagyon működött, mégis sikerült elfelejtenem. Vagy eldobnom talán.

"Melyből világok lettek, a kaosz -
Bennem hasonló zűr támadt ahoz,
Hemzsegve tarkán, 'mint a beteg álma':
Lássuk, ha e zűrből valami válna."

Emberek pedig... két féle van: vetélkedők és együttműködők. Szerencsére utóbbi vagyok. A vetélkedő nem képes akkor sem együttműködővé válni, ha érzi az együttműködő szándékát, mert feltételezése szerint a világ fogékony a versengésre. Csak maguknak játszanak. Hűvös egy világ lehet. Az együttműködő képes vetélkedővé válni, ám kezdeti szándékai nem változnak. Tehát mindgvégig tiszta marad. Az együttműködő típus életképesebb, akikre veszélyt jelentenek a vetélkedők. Ha valamiért kihalunk, hát ezért. Ezek választási lehetőségek. . .

"... nincs élet, nincs egyéniség,
Mely mesterén túl járna, semmi műben. -
Hol leljen tért idő és gondolat
Bebizonyítni égi származását?
Ha küzdeni vágyik és körültekint
Ezen szabályos, e rendes világban
Még a veszély gyönyörét sem leli,
Nem lel csak egy vérengző vadat se."

Végül is már régen is tudtam, hogy érdekes emberkért el kell viselnem majd mindent. A hülyeséget főleg. A sötétséget pedig kerülni kell. Az már más, hogy kislámpa álmodik.

"Im, a vég, mely előre visz.
Im, a példa, hogy ki szépen kimondja
a rettenetet, azzal föl is oldja.
Im, a nagy lélek válasza a létre
s a művészé, hogy megérte
poklot szenvednie."

Testen kívül

Ez szerintem inkább a különcökre lesz igaz, bár nincs tapasztalatom más személyiségtípusokra vonatkozóan. A különc élete során sokszor a végsőkig ragaszkodik életképéhez (énképéhez a világban), így elkerülhetetlenül ellentmondásba keveredik környezetével. Hát rossz hír rögtön az elején: ezt fel kell adni, de nem az énképet, hanem a ragaszkodást iránta. Bennünk van a félelem, hogy ha engedünk az elveinkből, elveszítjük azt, amit fáradtságos útunk során felépítettünk. Félünk a semmilyentelenségtől.

A lelkünket tépő feszültség főleg családi dolgokban, de baráti, iskolai, munkahelyi ügyekben is fellép, tehát az egész világban. Ilyenkor van az, hogy utáljuk a világot, mert az olyan szar. Egy pillanatra visszatérek arra, hogy a világ te magad vagy, tehát sikerült elérned, hogy önmagad gyűlöld. Itt kezdődik az általam negatív világnak hívott létezés legalja. Folyamatos zaj a fejben, mellette feszülés, önálló monológ amiről nem tudod, miért beszél hozzád egyfolytában. Szerintem, önmegfigyelésem eredményeit figyelembe véve a sok belső vita folytán olyan differenciált lehet az énkép, hogy elkezdődhet valamiféle skizofréniába torkolló folyamat, tehát ez az állapot igen veszélyes. A kialvatlanságot, az állandó levertséget és az emberi kapcsolatok milyenségét már nem is említem. Önmagad ellensége vagy önnön börtönödben, a fejedben. A élet torz tükörré torzulva grimaszokat mutat feléd, mikor neked meggyőződésed, hogy te ezt nem érdemelted meg, aminek sértődések, düh, gorombaság a vége. Van az a pont, amikor annyi az ellentmondás, hogy az ember nem érez mást, csak a feszültséget. Elég idegesítő, ha ez kizár minden értelmes gondolatot. Ilyenkor az ember a pozitív világ(á)hoz képest szinte saját testével sincs tisztában, azon kívül érzi magát. Mint általában minden, ez a feszülés is teljesen egyszerűen feloldható, sőt, rejtetten bár, a feszülés maga a szabadulás eszköze!

Egyszerűen át kell ejteni a népet. Serdülőkorban sokan ennek mesterévé válnak ám becsületesek maradnak, van, aki hazudozó lesz, és van olyan is, aki képtelen erre. Itt van rögtön egy régi probléma, a hazugság. Miért hazudjunk, ha mi becsületesek vagyunk és akaruk maradni? Egyszerűen azért, mert sokan butaságukkal bántanak minket, nem érdemlik meg, hogy őszinték legyünk velük. A befogadott információkat főleg a ravasz buták rosszul értelmezik és játszi könnyedséggel törnek bennünket össze. Felsorolhatnánk még pár érvet, pl. ehhez szorosan kapcsolódóan önvédelem, és a lényeg, a biztonságérzet, mert ez az, ami hiányzik. Az átejtés nem úgy értendő, mint a hazudozás, annak sosem jó a vége. A cél még mindig az énkép megvédése. A csel csupán annyi, hogy a külvilág nyomásának a mi piszkálásunk elkerülése érdekében kell eleget tenni, közben mi gondolhatunk bármit, a fejünkben jól megvagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy a feszültség eltűnik, semmit se kapunk azonnal. De a világ, tehát az emberek észre veszik, hogy hajlandóságot mutatsz megfelelni az elvárásoknak, máris pozitívabban állnak hozzád, később mégpozitívabb változások is jöhetnek, például mivel már szimpatikusabb vagy, csökkentik a rád rótt terheket. Persze az elvárások el is harapódzhatnak, ilyenkor nem bennünk van a hiba... Olyankor meg kell állítani a rohamot, tisztába kell hozni vele az embert, hogy mi nem vagyunk lélektelen gépek, stb.

A lényeg tehát az, hogy azzal, hogy "látszólag" teljesítjük az elvárásokat, kimenthetjük magunkat a börtönből, közben a minimális közdelem jutalmul csiszoltabb, nemesebb énképet ad, nem présel majd össze a sok ellentmondás, és az egyik legjobb, hogy sokkal több agykapacitás és lélekerő marad értelmes dolgokra, gondolatokra. Deszépen leírtam. Az először látszólag kilátástalan helyzet megoldható mindenféle egetrengető küzdelem nélkül (hazudok, kitartásra szükség lesz), végül mint minden bejegyzésem végén, egy nap egy szebb, könnyebb világban ébredünk, és a győzelem önmagunknak is jobban szerethetővé, magabiztosabbá tesz minket. Most már foglalkozhatunk végre az igazán fontos dolgokkal. Említésre méltó köztük az élet...

Mint általában, most is csak a kezdeti lépésekről szóltam, a majdani továbbiakat mindenkinek egyéntől függően kell alakítania, rendeznie... Mire szabadságod útra válik belőled, talán már a blogomra sem emlékszel.

Képkockák

Néha előfordul alvás előtt amikor félálomban gondolkozok, hogy próbálok az életemből szabadulni, gondolok valami napokban történt jóra, és a roszat és a jó élményt egymás melletti képkockákban látom. Aztán választok és kipróbálom a következő kockát, rájövök hogy ez más, sokkal jobb és elhatározom, hogy átadom magam a jónak, a rossz, a múlt pedig teljesen eltűnik. Ezek az élet ösvényei.

Az ember önmaga érdekében kell válassza a szebb utat. Szerencsés, ha barátok is segítik, mert egyedül néha lehetetlenség látni a jó döntést, kilátni a gallyak mögül. Szerencsés, ha talál valakit, aki már megélte azt amit ő, ha jót, ha rosszat. Én szerencsés vagyok. És hálás vagyok Neki.

Aztán vannak azok, akikhez kötődünk, mindenünket megfeszítve próbálunk mutatni valami jobbat, de az ellenkezőjére sül el és belőlünk hozza ki a legrosszabbat. Nagy harc... Harc elviselni, hogy hajlamos elfelejteni mindent amit mondunk, elfogadni helyünk a világában... valahol az elmúlás és romlás kavargó sötétjében.

A türelem csak addig működik, amíg nem hasztalan. Példát vehetnénk róluk, hogy kell a reményt másokból kiölni. De kétélű fegyver ez, mint Dorothy útja is... a szerepek néha félúton felcserélődnek. A Bádogember saját utat és tapasztalatot nyer, a kislány pedig mintha el se indult volna...

Néhány pillanat a küzdelemről:

„Aki makacsul védelmezi igazságait a kérdésekkel szemben, az a tudása érvényességét kockáztatja.

Azokból, akik annyira biztosak az általuk ismert válaszokban, hiányzik a tudásvágy, ami elvezetné őket a megértés tágasabb dimenziói felé.”

Instant teleport (jobb cím hiányában)

Megtaláltam azt a drogot, ami működik is, azonnal hat és könnyű fejben tartani - legalábbis nekem.

Vannak azok a mantra módszerek, hogy szavakat, mondatokat ismételgetünk, egyszer csak az idegrendszer - mivel állandóan basztatva van - kényelmi egyensúlya miatt "rááll" a dologra, avagy enged a nyomásnak. Véleményem szerint ez rossz módszer pont az iránya miatt, hátulról mellbe egészséges öntudatú ember nem gyógyít lelket. A valós (itt leírt) módszer működése csak úgy lehetséges, hogy a gondolat valóban valamiféle jó érzést váltson ki, máskülönben nem jutna eszünkbe a gondolat bizonyos időközönként rendszeresen. Ahogy a mantra mormogó módszernél is itt is egyre gyakoribbak az ébredések, amikor újra és újra észre vesszük, hogy megint rossz érzésünk van, és emlékeink szerint volt itt nem rég valami sokkal jobb...

Na miről is beszélek. A témában jártasak már lépten-nyomon találkozhattak vele, ez a jóremény. Remélni, hogy valami jó történik akár most, akár bármikor a jövőben (természetesen az igényeidhez, vágyaidhoz igazodva). Ráhangol, hogy észre vedd a jót, a jó történés lehetőségét, bármilyen több/jobb lehetőséget, a viccet, valakinek jóhangulat-frekvenciáit, tehát egy szebb világ láthatalan nyomait körülötted. Gyanítom, segít felfedezni az "eltűnt" érdeklődést, jószándékot is irántad. Ráadásul olyan ez, mint a biciklizés. Gyermekkorban természetes volt, hogy várjuk a jót, természetes reakció az időnként fellépő rosszra; olyankor válaszul adtuk a kérdésre: miért is vagyok. Ezt sikerült idővel - a betokosodás során - elfelejteni, azt hiszem nem csak nekem. (Túl sokat olvastam biofizikus filozófiát azért nem tudok fogalmazni, bocs.)

Nade ez még nem minden. Nekem természetes velejárójaként jött a kérdés, hogy "Mi van még hátra?". Azon gondolatok listája, ami a rendbe rakandó dolgokat tartalmazza. Az a lista, aminek nem kéne léteznie ha úgy élnék, hogy ha most meghalok, ne legyen bevégezetlen dolgom.

A jóremény és az említett lista szintézise nálam eloszlatja a rossz érzést és ördögi gondolatkört, ami bizonyos körülmények közt krónikusan rám tör. Helyette "ajándékba" nyugalmat és spontán kíváncsi jókedvet kapok.

Lényegében: eloszlatja a szürke ködöt és a dolgok tisztábban látszanak. Nem könnyebb, hanem sokkal "érdemesebb" lesz a jelenpillanat, és mivel nem szenvedünk éppen, máshogy tekintünk a jövő felé is. Valahogy minden kivilágosodik, vidámabb lesz, ahogy te is. A megnevezés, miszerint "módszer": nem helyes. Élni kell így, nem pedig rájönni. A cél az, hogy minden amit itt leírtam, állandó életérzés legyen, mint sok más is.

Ja és ez miért drog? Mert olyan érzést okoz, amihez önkontroll nélkül rendszeresen vissza fordulunk. Csak épp nem hátra, hanem előre...

Jó étvágyat!

Hálátlan

Ott hagyni egy rossz szokást meggyőződésből egy jóért... ez az erény születése. Persze mi van, ha már nem tudod mi az a meggyőződés igazából? Semmi, újabb erény: a türelem. Az erény csak a tiéd, senki sem veheti el tőled, attól válsz valakivé, és ha valaki vagy, formát öltenek tetteid. Ez az emberré válás útja. Lényegében az erény annyit jelent, hogy több, belül és persze kívül is, amit az értelmesebbje észre vesz. Az értelmesekhez vonzódsz, igaz? (Egy döntéssel addigi életed pillanatok alatt porig rombolhatod. Néha megéri, máskor nem szabad.) Mások segítése is erény még akkor is, ha görcsös és túlzásba vitt... Senki sem tökéletes, ennek elfogadása ha nem is számít erénynek, mindenképp bölcs dolog. Ha valaki segíteni akar, annak el kell viselnie a kínt és fájdalmat, mert az eredmény nem tegnapról mára születik. (Nem élvezem más szenvedésének átélését.) Tehát segíteni néha hálátlan dolog. Gondoljunk csak Jézusra, vagy a szociális munkásokra. De szerintem még véletlenül sem érdekelték őket az emberek, sokkal inkább saját maguk. Így élhető túl a felemelkedés: ez a fájdalom szintézise, ami küzdelemmé szilárdul és nemesbíti a lelket. Magamért csinálok mindent, néha kicsit érted, mert önzetlenség nem létezik, a sikereiddel csak az örömöm szolgálod. Szeretlek téged. Önmagamért szeretlek. Hamis dallam? Meglehet. Kevesek kiváltsága ugyanazt a zenét meghallanunk, de a disszonancia ott lesz és örökké megmarad. Sosem lesz egyenlő az igazság és az élet... de legalább teret enged a választásnak.

Amnézia ellen

Szeretlek mert szeretlek, ez egyfajta nem birtokló gondoskodást jelent, melyben elfogadjuk a másikat úgy, ahogy ő az adott pillanatban létezik, nem értékelünk sem pozitívan, sem pedig negatívan, és nem akarjuk megváltoztatni őt.

Nem szabad kényelmes önvédelmi pózban megállni, formát kell adni a tetteknek.

A központi kérdés az, hogy mi a kiválasztott rendszer és miként érhetem el, hogy nekem dolgozzon.

A meggyőződés a pálya szélén állók luxusa.

Észre kell venni az ismétlődési mintákat... hogy lásd: minden funkcionális.

A fel nem dolgozott düh megtalálja saját útját.

Az élet szoros barátságokból, nyugodt, eredményes életből és hű szerelemből áll.

Akkor már nem kell félned, hogy mások unalmasak, mert már összeraktad ömnagad, teljes leszel, fensőbb éned boldog és ezért mindenre tettrekész.

És egy idő után rájössz, hogy az egész világ csak azért van, hogy valamilyen formában téged szórakoztasson.

Ott állsz majd és nézed az embereket, hogy istenem ezek még álmodnak, pedig az élet milyen könnyű, nem pedig szenvedés.

És végül néhány szó a kíváncsiságról, a mértékletességről és a megelégedettségről - avagy a döntés hatalma:

"Ebben az időben az emberek még paradicsomi állapotban éltek, semmiféle baj nem gyötörte őket. Egy nap azonban Pandóra kíváncsiságból kinyitotta a szelencét, amiből az emberiségre szabadult az összes csapás (betegség, bánat, szegénység, bűn stb.) Pandóra megijedt és gyorsan lecsapta a szelence fedelét, amiben egyedül a remény maradt benn. A világra szenvedéssel teli időszak köszöntött, míg Pandóra újra ki nem nyitotta a dobozt, hogy a remény is megszabaduljon."

Ő is döntött :)

Talán...

Talán ott kezdődött minden, amikor már nem értem be azzal, amim van: Igazabb valóságot kerestem. Az egyetlent.

A telhetetlen ember nem csak mértéktelenségében mutatkozik meg, hanem hajtja a becsvágy, ami a nyugalmat őrjítő tétlenséggé torzítja. Időnként eltűnődöm, milyen életem lehetne, ha időnként az unalmasabb utat választom. Talán unalmas. Talán nem. Elkerülni mindenképp el akartam. Volt idő, amikor kimondtam: ha még egyszer élhetnék, mindent úgy csinálnék, az összes hibát még egyszer elkövetném, ahogy addig csináltam, mert máshogy nem érezhetném azt, ami lettem. Már nem tudom. Sokszor érzem, hogy elvesztettem a képletet, de az eredmény még megvan. Szerencsére jó helyen, mélyen megvan. És most próbálom összerakni az egyenlet másik oldalához vezető utat. Olvasmányaimból kiderült, felfogásom szerint nem ezt kéne tennem. A szinte mérhetetlen szabadságom egyirányú szűk utcává vált, ahol nem lehet visszafordulni, és nem tudom hová vezet.

Csak kúrni és füvezni - mondhatná egy 80 éves öregember -, lehetett volna egyik irományom címe, de nem ért meg egy postot. Ezzel a felfogással tehetnék bármit. Emberölés... Fél Európa vérben úszna, talán az egész megmaradt város a hullákat kerülgetve, bűzt szagolva legyektől haldokolva... Na jó, nem. Elgondolkoztam, vajon érdemesebb-e 80 éves ősz fejemre gondolva élni, vagy éljek úgy, hogy öregen elmondhassam: mindent úgy tettem, ahogy kellett tennem. Hát már ezt sem mondhatom. A kettő közt úgy érzem, átlagos lettem. Az átlag, céltalan, tétova és földre hullt felnőtt fiatal maró fájdalmát élem. Talán így kell lennie, de hiszem, hogy nem. Régen mondták, hogy idővel semmi sem lesz jobb, sőt, minden egyre szarabb, és semmi sem változik. Lenéztem őket, értelmet kerestem a szemükben és nevettem. Mostanában hosszú napokra, hetekre már a szemekbe sem néztem. Néha még hallom, ahogy nevetnek. Talán hosszú hullámvölgy után hosszú feledés jön, nem tudom. De vég nélkül remélem.

Azt hittem, amit egyszer felépítek, az örökre áll, és égig érő toronyként ragyog majd életem fényes terein és sötét sikátorain át egészen a végig, amikor boldogan nézek előre, nem félek, mert éltem, amit élhettem. Belém hasít mindig a felismerés, hogy igen, most is azt élem...

Sosem hittem, hogy elvakulhatok, talán nem is történt, csak a tétlen szabadságot érzem. Kint hullanak már a levelek, én pedig semmit sem tettem. Télen a napot is hiába keresem. Az tűnt rég szívemből is a leglogikusabb döntésnek, hogy a folytatást keresem, bár többet már elképzelni sem lehetett, mint amit elértem. De én vagyok, és tovább mentem. Valahogy most így látom jól, mert a megismerésre tettem fel az életem, mégsem érzem úgy, hogy bármilyen ismeretet elértem. Persze a felismerés, az okos "én szóltam" megvan: a legnagyobb hibákat követtem el. Osho szerint az eltévedés jó, mert csak általa válhatunk szentté, és lelhetünk rá a jó útra. Valaki szólhatott volna neki, hogy adjon tanácsot azoknak is, akiknek már megvan...

Nemrég itt fejtegettem, hogy a színészkedés idegen tőlem, őszinte életet élve talán kevesebb szenvedésben lesz részem. Emlékszem a pillanatra, amikor végleg minden a negatívjára fordult bennem. Úgy éreztem, a világ őrül meg, és nem értettem, miért vagyok egyedül, egymagam... Végül önmagam álarca lettem. Már értem: az élet törvénye az, hogy ami felépült, leomolhat a te hibádból, vagy mert mások kirúgják a talajt alólad. És ilyenkor fontos fejben tartanod, hogy színészkedni márpedig kell, hogy ne lássák, aki benned megkeseredett. Tehetsz bármit, senki sem lesz melletted. Mosolyogni kell akkor is, ha belül darabokban vagy és a halálra gondolsz éppen. Rájöttem, hogy a színház jó, régi jó szokás. A színpadon csak az álarc a védelmed, és mögötte önmagad lehetsz. Magányos..., de ha szerencsém van, talán lesznek még olyanok, akik előtt levethetem. Akik ott hagyják velem a színpadot és megbékélnek idebenn.

Próbálok sorról sorra, napról napra arra gondolni, hogy talán jól csinálom. Talán újra bízhatnék magamban. Az okosok szerint minden így törvényszerű, ahogy most van. Hát nem tudom. Rég láttam már az örömöt, csak az észnél maradás hajt. De talán valamit jól csinálok, mert egy lelket lehet, megmentettem. Egy igazi, jobb életre érdemes lelket. Ez most az egyetlen örömöm. És talán az, hogy egy nap a sajátom is megmenthetem.

Nem hiszek a végzetben - talán ez a végzetem. Az Igaz jövőt építem. Talán...

Isten

Találkoztál már olyan érzéssel, hogy kijelentetted: Ha ilyen megtörténhet, Isten biztos, hogy nem létezhet?

Sokat gondolkoztam, hogy nekiálljak-e ennek, de az állapotot felülírta az a szabály, hogy ne gondolkozzak. Dualistaként és nyárfalevélen remegő tudósemberként nem tudtam kihagyni a kérdést. Igyekszem nem túl hosszú lenni.

Isten először is nem megfontolás kérdése. Nem akarom véletlenül se megbántani sem a hívőket, sem azok szimpatizánsait. De most nem erről fogok beszélni. Aki nem hisz az aurában, meg néhány ép ésszel elfogadható energiadologban, abba is hagyhatja itt a blog látogatását.

Itt nem  a hitről lesz szó, sem Isten dolgairól. A mi és a miért érdekel inkább. 

Tehát...
Több érdekes dolog is van. Abból indulok ki, hogy amikor egy ember meghal, egy világ hal meg. Ez tény. Mai tudományom szerint semmi sem létezik ember nélkül. Rossz szokásomhoz híven univerzumosan próbálom látni a dolgokat most is. 

Szerintem ott kezdődnek a dolgok, hogy egymástól elszigetelt népek egymástól függetlenül állítják, hogy van valaki, aki mindenek felett áll. Buddhisták, katolikusok, iszlám, mindegy. Ez lehetne annak is a "bizonyítéka", hogy valóban. De nem. Van az a mondás, hogy ott van a fában, a kőben... Szerintem - visszatérve az emberre - kicsit sincs ott sehol, legfeljebb az üvegedre van festve, amin kilátsz a világra. Ez önmagában teista szemszögből is megállná a helyét, de ez sem az, amiről beszélek.

Egyik teóriám az, hogy egy isten van, és az te vagy. Bizonyos felfogások szerint az embernek van egy isteni lénye, önmaga, önmaga lelkiismerete, aki a lélek mélyén lakozik, és őrangyalként őrködik felette. Én is ezt vallom. Mivel te vagy a világ és az istent a világban látod, az út a tiszta - és nem utolsó sorban jó - önmagadhoz vezet. A valósághoz talán ez áll logikailag a legközelebb. Ezért is olyan közkedvelt az a nézet, hogy a Biblia csak példabeszédek képregénye, ami egy általános jót követ. A szimpatikus mivoltára is van egy sejtésem: mivel valószínűleg a beteljesedést átéltek írták - ami több, mint jó érzés -, automatikusan általános tetszést vált ki. Magyarul isten egy segédeszköz, mint a kalapács.

Mókás látni a hívőket, amikor nagy csoportba verődve átszellemülnek és kezüket a magasba tartva "imádnak". Mint biológiai lényeknek, van agyhullámunk, auránk és van hozzá idegrendszerünk. Hiszek az energiák közvetítésében, szinte cáfolhatatlannak tartom ezeket. A hitgyüliken nem hiszem, hogy Istent érzik, sokkal inkább egymást, pontosabban ami belőlük árad. Kezüket antennaként emelik fel, hogy az energiatengerben halásszanak.

Most jön a lényeg:
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy pár éve megtapasztalhattam a metanoiát. Azt hiszem, legpontosabban azt a pontot jelenti, amikor önmegvalósításod már csak valami "magasabb" elfogadásával fokozható (kersztények esetében ez az istenhit). De mivel ütközött a logikámmal a dolog, más irányt próbáltam találni.

Hogy megértsd, miről beszélek, néhány szó az érzésről, saját tapasztalatom szerint:
Növögettem, gondolkodtam, alkalmazkodtam, a problémáimat nagyrészt legyűrtem. Sok dolog révbe ért és egyre magasabb célok hajtottak. Mint a tenger vihar után... Itt már rég magasabb rendű érzelmek motiválnak, és a (ismétlődő-, logikai) minták meglátása is mindennapos. Nyugalom és valós biztonságérzet jellemzi, a kiteljesedés és a "közvetlen" béke növelése, kiszélesítése szinte állandó gondolat. Ezek a dolgok hierarchiában működnek, tehát ha pl. az elintézetlen dolgaidtól zsúfolt a fejed, a nyugalom elérése sem közvetlen célod (még) és stb. Ez első osztályos pszichológia. Egy enneagram leírás szerint: "...a személyiség olyan fához lesz hasonló, mely megtartja növekedése kezdetén meghatározott, jellegzetes alapszerkezetét, de virágba borul és bőségesen kiteljesedik sajátos szépségében, sokak javára.". Legalábbis kívülről ilyen. Senkit sem buzdítok semmilyen baromságra, ám a belső béke nem egy rossz dolog; ennek első lépéseiről már szóltam: A lényeg (erről majd dobok linket ennek a végén is). És a legjobb, hogy nem kell félned, ugyanaz az őrült hülyegyerek maradhatsz aki voltál, vagy bármi más, ami vagy. Csak jobb.

Tehát belső tapasztalatom, hogy valami felfelé figyelés elkezdődik, ha akarod, ha nem. Véleményem szerint ez egy "szimpla" érzés, biológiai reakciója egy fejlett organizmusnak. Itt állt meg a tudományom, mert a hierarchia ezen szintjén, az önmegvalósítás ezen pontján én sem tudom, mi történik. Talán épp ezért van ekkora kultusza ennek; csupán katolikusok 80%-ban borítják a Földet (amiről meg vagyok győződve, hogy marketing okai vannak). Ha tévednék, csak nem kerülök pokolra egy blog miatt.

Isten jelentése: élni. Csak mára ez kicsit elkenődött.

A rossz problémája is egy érdekes dolog... A teisták azzal magyarázzák a rosszat, hogy általa válhat az ember erényessé. Úgy, mint ahogy a zenében a feszültség feloldódik, úgy emelkedik az ember a rossz által egyre feljebb. Először is egy mindentudó isten tudná, hogy van rossz. Egy mindenható isten tenne ellene, egy jóságos isten pedig nem akarná, hogy létezzen. Viszont létezik. Ezek szerint a tömegbe dobott bombától levegőbe repülő testrészekben és vérben Isten esztétikai szépséget lát. Ahum.

Egy biztos, hinni szép dolog. Élni még szebb. Lényegtelen, hogy miként éred el önmagad, de el kell érned, másképp nincs értelme semminek.

A link: A lényeg

[És utólag is elnézést a minimálisan se mély kifejtésért, a fogalmazásért és a tátongó sötét lyukakért. Most így jött ki.]