Bármilyen rossz közérzet belső vetülete valamiféle fájdalom a lélekben. Fájdalom alatt nem a bűntudat, félelem vagy bármi efféle könnyen megfejthető élmény okára, sokkal inkább egy régóta fennálló megfejthetetlen alapzaj megbetegítő tudati és lelki alapállapotára gondolok. Beállítódásunk miatt legtöbbünk mindig a jó közérzetre törekszik, de bizonyos figyelemelterelő pótszerek (internet, tévé, drog, „gyógyszex”) nemhogy segítenék ezen folyamatok lecsengését, csalóka módon még beljebb kergetnek minket a labirintusban. Nem állítom, hogy eme állapot felszámolásának pontos mikéntjét tudom – mivel laikusként nem ismerhetem az összes érzet lélektani lefolyását –, de önmegfigyelésem során megélt sikereim következményeképp a képlet némely jelentős részeredményét magaménak mondhatom. Ha értenék a pszichológiához, szociáltudományokhoz vagy bármihez, ami a kérdéskörrel foglalkozik, már nem lennék hiteles, mivel mint napjainkban „minden”, hibákra épül. De erről majd később.
(„minden”: azok a dolgok, amik valamilyen probléma megoldását jelentették volna a félmegoldások helyett, pl. nem működő közigazgatás, politika. A hibára utaló jel: a híradó létezése.)
Felfogásom szerint az ember született bele a világba, nem pedig a világ szülte az embert. Ennek okán idealistának kell valljam magam. Ez nem azt jelenti, hogy a másik állítás helytelen, csupán azt mondom, hogy a külvilág tartozik felelősséggel a jövevény iránt, nem pedig az új, többnyire tiszta élet a világ meglevő dolgai iránt. Bár alapállásom idealista, gondolkodásom folyamán materialista hozzáállással éppúgy próbáltam közeledni a probléma felé, mint ahogy normálisan működő szociális közösségek tagjai közelednének a két említett kategória nemkívánatos szelektív volta felé; azaz „kerek” egységre törekszem. Nem célom a világ saját szájízemre alakítása, ahogy az sem, hogy teóriákat gyártsak; csakis tényeken alapuló természetes folyamatok feltárását szeretném bemutatni, szerencsés esetben segíteni számodra is elindítani azokat. Nem is a kerék újbóli feltalálása a célom, habár kétségtelen, hogy a múltban megszámlálhatatlan próbálkozást tettek az élet összeférhetetlenségeinek kibékítésére – hanem tapasztalataimon keresztül szeretném a zajt kiirtani a fejekből egy számodra és számomra is élhetőbb jövő reményében. Sokan kételkednek abban, amiről szó lesz, még többen vannak azok, akik nem is találkoztak még velük. Ha te is közéjük tartozol, könnyen lehet, hogy nem érzed ingednek ezeket a problémákat, de sokkal valószínűbb az, hogy az olvasás folyamán valahol magadra (is) ismersz.
Az első, amit el kell dönteni, az, hogy a világból haladok-e az ember felé, vagy az emberből kifelé a világba. A látszat ellenére nehéz kérdés, mert a világ lényegében emberek összessége, de te, aki olvasol, ember vagy. Egyszerűbb dolgom lenne, ha az emberi bensőt venném alapul, de épp benne rejtezik a hiba, ezért azzal kell kezdenem, amit többségünk jobban ismer: a világi léttel és annak szerkezetével. Ne ijedj meg, nem társadalomtudományos fejtegetés következik és nem is valamiféle hitirányzattal foglak kábítani, bár az eddig leírtak hangulatán néhol ez furcsamód pofátlanul behallatszik.(?)
Biztosíthatlak, hogy ahogyan neked is részed, ugyanúgy te is részét képezed a folyamatnak, ami az élet társas kapcsolataiban rejlő hibák kibogozhatatlan szövetét képezi, tehát ha (a mindennapok problémáin kívül) nem tűnik fel neked semmiféle probléma, az annak a jele, hogy magad is fogaskerék vagy ebben a hibás gépezetben. Ha megfigyeled, az emberekben számtalan tévhit, téveszme, rögeszme él, sok esetben paranoia is, aminek semmiféle reális alapja nincs. Ezek az ember világiasodása miatti egyre növekvő tájékozatlanságának melléktermékei. A változás viszi előre az életet, a fejlődés pedig a változás egyik legkívánatosabb formája, így a világiasodás teremtette fejlődéssel semmi baj.
Azt vettem észre, hogy mostanában, amikor szembe jönnek az emberek, nem tudják, merre kerüljenek ki, és én sem tudom, míg végül összeütközünk majdnem. Mi, emberek már nem is ismerjük egymást. Mint mindig, szkeptikusan kezelem minden megfigyelésem, így elsősorban magamban kerestem a feltételezett zavar okát. Azt tapasztaltam, hogy hiába térek ki jó előre út közben, ami nemrégen természetes volt a szembe jövő esetében is, ő ugyanúgy cikkcakkban közlekedik, mintha fogalma se lenne arról, hogy forgalmas utcán közlekedik. Ez is azt a következtetést sugallta az utcán tekergő ember útjához hasonlóan, hogy el vagyunk tévedve a fejünkben. Ez nem túl meglepő, ugyanis köztudott, hogy igen ritka a tiszta gondolkodású ember, de a rohanás és az információs elszigetelődés miatt egyre kevesebb eszmecserében van részünk, így egyre inkább magunk értelmére vagyunk bízva. Ezzel nem lenne semmi gond, mert sok az értelmes ember szerencsére, akikre nem hat a külvilág zavara, de a neveltetésünk ugyanúgy hibás alapokra épül szüleink világa által. Így már sejthető, hogy az ember felnő és hülyére érik. Ha nem eszmél rá valaki arra, hogy egy halott világ poros előítéletei, valamint többnyire hamis tanításai alapján él, börtönbe zárja magát – lehet, hogy egy életre.
A fejében, sötétben botorkáló ember alkalmazkodni próbál másik, saját (tév)eszméi között rekedt emberhez, így, mint a parabola íve matekórán, öngerjesztő folyamat módjára oda-vissza hatványozni kezdik a fejükben élő hülyeséget! Ez csak két ember, kiszámolhatod, hánnyal zajlik ez a valóságban. A normális embernek, mint olyannak fel sem tűnik, hogy hülyeségeket gondol és cselekszik pillanatról pillanatra, mert a kötelezettségeinek, kötöttségeinek tesz eleget, nehéz pillanatokban elmormol néha egy régi bölcs mondást és minden megy tovább a maga útján, mert ez az élet. Legalábbis így tudja. Ahogy megfigyeltem, kicsit is intelligensebbeknél negyven éves koruk körül eljön a pillanat, amikor észre veszik, hogy ez kevés. Észre veszik a szellő susogását, a természet történéseit (nem vicc) maguk körül és kicsit lassabban kezdenek élni, odafigyelnek a külvilág történéseire és számot vesznek a jelenlegi életükről, elindulnak befelé. Ez így szép befejezés lehetne, de sajnos a helyzet ennél sokkal rosszabb: olyankorra már rég felnőtté váltak. Gondolhatnád, hogy a hátra maradt évek számával van a baj az eltelt idővel szemben, de a probléma teljesen más.
Gyerekkoromban én is, ahogy sok másik gyerek is, szerettem volna felnőtté válni, mert nekik szabadott olyat is csinálni, amit nekem nem és rendelkeztek olyan vagyontárgyakkal, amikhez csak munka útján lehet hozzájutni. Ekkor lehettem úgy hétéves. A felnőttséget fennkölt, magasabb szellemi állapotnak hittem és mindenáron, minél hamarabb el akartam oda érni. Tizenhét éves koromig minden ment a maga útján, mígnem ismétlődést fedeztem fel a történésekben, az ismétlődést pedig életellenesnek tartottam, ugyanis unalomhoz vezet és azt mindennél jobban el akartam kerülni. Észre vettem továbbá azt is – és ez a lényeg, bár szorosan kapcsolódik az előző mondatban leírtakhoz –, hogy a felnőttek többsége nemhogy nem fejlettebb szellemileg, sokan közülük egy tájékozottabb serdülő értelmi szintjét sem érik el. Mára ez nyilvánvaló, de akkor nagy hatást gyakorolt rám. Ezt követően az emberek megítélésében a kor már nem játszott szerepet.
Ahogy ma látom, a köznyelvben élő felnőtt olyan ember, aki az ismétlődéseket természetesnek véve elkezd a tapasztalataiból élni, a régi dolgokat veszi normáknak és elavult értékrend alapján ítél, mely sok esetben nem is a sajátja (ez evolúció- és társadalomellenesnek tűnhet, mert utóbbi a tradíció átadás szerves része, de a tradíció lassan szűri a hibákat...). Szerencsére sok olyan szülő is van, akik felvilágosult módon a mában élnek és nem örökítik át generációjuk téveszméit. A megszokásba tapadt emberek feltételezésem szerint abba a hitvilágba ringatják magukat, hogy ők már ismernek mindent, ami az élethez kell, mivel ismétlődnek a dolgok, tehát már mindent láttak, tapasztaltak. Ez a látásmód sok problémát von maga után: aki a saját éleslátása helyett elavult értékrend alapján ítél, többnyire ebből az értékrendből és normarendszerből is fog tervezni; a felelősségteljes gondolkodást felváltja az ódivatúság. Ha véletlenül valami jó éri őket, ami felidézi bennük az élet örömét, rádöbbennek mélyrepülésükre és ettől elszomorodnak. Nem döbbennek rá, hogy nem szabad magyarázatul szolgáljon az, hogy „de régen így volt”, és ha sejtik is, hogy a világ egy folyton átalakulóban lévő organizmus, túl „öregnek” (tapasztaltnak) tartják magukat a változáshoz, lusták letérni az útról. Megfigyelhetted már, hogy ismerőseid húsz-harminc éves koruk körül kezdenek felnőttiesen viselkedni. Az eddig leírtak alapján rájöhetsz, hogy ekkor lényegében meg is halnak, hacsak nem ébrednek rá életük sorsszerűségére. Sokan ezért nem is nőnek fel, csak álmodják az életet és a jó értelemben vett felnőttek helyett buta öreg gyerekek lesznek. A keletkezett űr a régi én és a jelenlegi élet közt rövid úton neurózishoz vezet. A pszichiáter, akihez elmegy, nagy valószínűséggel ugyanilyen ember: hangokkal a fejében, régi módszerekkel gyógyít egy hangokkal a fejében küzdő gyereket. Nos, bemutatom anyut és aput! Ők nevelnek minket és ők vesznek körül. Te ekkorra már el vagy kapálva, serdülőkorban vagy valószínűleg és megkaptál a szüleidtől mindent, ami egy élhetetlen élethez feltétlenül szükséges. Negyven évesek lesznek, és mivel rájönnek, hogy ha nem alakítanak kicsit az életükön, mire kiröppensz, egyedül maradnak, tehát hatásodra befelé fordulnak és rádöbbennek gyerekkoruk észrevétlenül elmúlt csodáira. És itt a probléma: jellemük olyannyira betokosodhat, hogy képtelennek tartják teljesen új mederbe terelni az életüket. Mindezt a gondolkodás hiányának és a vak megfelelni akarásnak köszönhetik, amit lelkesen benned is megpróbálnak minél mélyebben elültetni. Növekedésed folyamán vagy rájössz, hogy nem a saját életed éled, vagy úgy éled le az életet, ahogy számtalan másik: sehogy. Nos, – ha még mindig nem ismertél magadra, az csak dacból lehet. Olvasás helyett ajánlom valamilyen képes újság lapozgatását, egyéb esetben – üdvözöllek magadban, megvan zavartságod forrása.
