- - - Egy jóbarátom véletlenül mélyen elgondolkodott, véletlenül le is írta és rám bízta elmélete helyességének, tévedéseinek feltárását. Hát köszönöm, megpróbálom, íme: - - -
AZ ELMÉLET:
”Véleményem szerint napjainkban megfigyelhetők konvergáló (egymáshoz közeledő), és divergáló (egymástól távolodó) embercsoportok. Nyilván az egyes egymáshoz közeledők a másiktól való távolodást idézik elő. Mindennek alapja a gondolkodásmód és ezzel kapcsolatban a társas -vagy éppen társadalmat mellőző- viselkedés. Mondhatnánk azt is, hogy a hasonló a hasonlót keresi, hiszen eszméi, gondolatai így nyernek megerősítést, egyetértést mely által az egyén pozitív visszajelzést kap világnézeteiről. Ez pozitív érzéseket generál. A pozitív érzések az eszme helyességének alátámasztásaként további inspirációt adnak a további munkálkodásra, gondolkodásra, az eredeti érzés/gondolat továbbfejlesztésére. Tehát a hasonló eszmék egymásra találva hasonló pozitív visszajelzést éreztetnek, és így megerősítik egymást.
Az egyes emberek gondolataikat megosztva és azokat így a más emberek hatásaival egyetemben továbbfejlesztve (mert hogy mindenki és minden hat mindenkire és mindenre közvetve vagy közvetlenül) különleges érzéseket táplálnak és előbb vagy utóbb megkezdődik a szegregáció, az egymáshoz való közeledés, ami más szemszögből egy másik csoporttól való eltávolodást eredményez. Szintén természetes módon, hiszen összhangban és kölcsönösen összefüggő különleges harmóniában élünk a Földön, ami igazából így a diszharmónia harmóniája. Tehát ezért mondhatjuk nagyon triviálisan, hogy nincs rossz jó nélkül, nincs jó rossz nélkül. Ezeket csak mi, emberek különböztetjük meg mint természetes (talán mondhatjuk természeti) jelenségeket mesterségesen megalkotott fogalmakba öltöztetve. Nem hiszem, hogy a fogalmakon lenne a hangsúly, hiszen a rendszer működése alapvetően biztosított. Természetes módon létezik a harmónia. Ehhez képest érdekesség, hogy ha az ember nem alkotott volna fogalmakat, hogy meghatározza a környezet jelenségeit, most én sem írhatnám e sorokat, hiszen akkor maga a beszéd sem alakulhatott volna ki. De azt hiszem, mi előtt mélyebbre kalandoznék gyorsan felvázolom magát a témát.
Konkurencia. Miért épp konkurencia és mivel kapcsolatban? Szintén egy mesterséges –mint minden- szó, mely versengést szimulál. Érdekeken alapul, és érdekellentéteket szül. Az elmélet emberi, mivel csak emberként tudok gondolkodni, és ezt sosem szabad szem elől téveszteni. Lehet hogy jó, lehet hogy helytelen. A lényeg hogy míg emberi agyammal tudok csak gondolkodni, emberi gondolatokat szülhetek. Ez szintén természetes elrendeltetés.
A napokban sokat gondolkodtam azon, amit mindenki magában gondol néha napján: „a jók mindig előbb halnak meg, mindig előbb mennek el, mindig korábban veszítjük el őket” vagy „azok akik „nem érdemelnék meg, elmennek”, és hasonló dolgok, melyek mindenki számára ismerősek. Miért lehet ez így? Törvényszerű hogy így legyen? Vagy egyszerűen ez is csak a véletlenek játéka? Ezek a gondolatok inspiráltak a konkurencia-elmélet gondolatának kialakítására: Mi van akkor, ha valaki(k)nek, valami(k)nek érdeke, hogy a „jók” menjenek el? Mi van akkor, ha ez az egész nem véletlen, és mivel azok az egyének akik szellemi vagy egyéb kimagasló teljesítményt értek/érnek el, ezzel lehetséges pozitív példát mutatva az emberiség számára, egy magasabb rendű erő hatására meg kell hogy szűnjenek létezni, mert vannak konkurensei? Ilyen szempontból akár egy játéknak is felfogható a téma.
Más nézőpontból közelítve lehet ez az egész az ember, az emberi gondolkodásmód fejlődésének befolyásolt evolúciója? Ahol valami(k)/valaki(k) kísérlet-szerűen alakítják, vezetik az emberek csoportját egy irányba, vagy esetleg nem is irányítja, csak vizsgálja azzal hogy kiválaszt bizonyos egyéneket akiknek menniük kell, az esetleges potenciális konkurenseket, akik magasabb szintű gondolkodásmódot, érzelmi világot értek/érnek vagy érhetnének el? És ez által hozzák létre a konvergens és divergens embercsoportokat. Hiszen minden ember valamilyen csoportba tartozik. Az is aki nem. Az éppen az elszigetelt egyének csoportjába tartozik a maga gondolataival, úgy, mint sok mástársa.
Természetesen kérdés kérdést szül, főleg ha az emberi viselkedésformákhoz kanyarodunk vissza. Miért van az, hogy legtöbb esetben a „mélyebben” gondolkodók részesednek a társadalom általi kevesebb elismerésből? Lehet, hogy pl. a nők csoportja egy másik külső irányítás alá tartozik? (Amit ők belső irányításnak éreznek!) Amely erő azt sugallja, hogy a konkurenseket „mellőzzük”! És így létrejön egy természetes vagy mesterséges szelekció mely az egész emberiséget befolyásolja napjainkban! Ez által, a „konkurencia” által létrejönnek a különböző konvergáló, és divergáló embercsoportok, ahol a hovatartozás a társadalmi sikert vagy éppen bukást jelenti. (Természetesen társadalmi siker alatt a mai társadalmunk értékeit veszem alapul, úgy, mint az anyagi és fizikai-kényelmi javak felhalmozása).
De ezek természetesen csak alap-gondolatok. Továbbfejlesztésre várnak. Ha gondolod, és érdemesnek tartod rá, oldjad meg minél előbb a konkurens érdekek – konvergáló és divergáló embercsoportok-elmélet szövevényes kapcsolat-rendszerének feltárását!”
VÁLASZ: nem csak a jó dolgok tesznek minket emberré
A legelső, amit rendbe kell tenni, az az a paranoid feltételezés, hogy a dolgok működése egy vagy több külső irányító kedélyállapota alapján történik. Igen, egyszerűbb volna úgy az élet, de bizonyítékok hiányában ezt egyelőre se cáfolni, se megerősíteni nem tudom, a konkurencia-elméletet pedig nem tekintem bizonyítéknak. Így az utolsó lehetőség marad, józan paraszti ésszel próbálom kibontani a gondolatcsomagot. Sok mindent rendbe kéne tenni a leírtakkal kapcsolatban, de kifejtésemben a megoldásra szorítkozok, és remélem, kedves olvasóm, közben számodra is nyilvánvalóvá válnak azok a felépítésbéli tévedések, melyek az összképet ily elrugaszkodottá teszik.
Az első szó, ami erről az írásról eszembe jutott, az összeesküvés-elmélet. A cikkben önmagát felfedő gondolatrendszernek az átlagos ember által ismert világ tényeitől való távolsága mélyen gyökeredző paranoiát feltételez. A paranoia gyökerei a szeretet táján keresendők; abban az esetben lép fel, ha a szív nem akarja elfogadni magam vagy pártfogoltam meg nem értettségét, visszautasítottságát, holott mondandóinak, tetteinek legalább elemei igazságot hordoznak. Onnan lehet tudni, hogy valaki legalább részben igazat beszél, ha miután elmondta véleményét, azt a választ adom, „igen, van benne valami”.
Az elmélet az embereket jókra és rosszakra bontja. Megpróbálom a fő kérdés szempontjából megvizsgálni, mit jelentenek ezek a szavak, valamint kiszűrni minden olyan feltevést, amik döntéseink útján külső hatalom beavatkozását feltételezik.
Az akarat ha értelemmel párosul, a felismerőképesség és belátóképesség indítja el az embert azon az úton, hogy szenvedni legyen hajlandó a jobbért, amit határidő kiszabása nélkül tesz! Valami ilyesmit nevezhetünk „jónak”. Azok, akikben nincs meg az önfeláldozás képessége, mert nem jutnak túl azon a szűk látókörű gondolaton, hogy csak a jelenpillanatuk van, amiről pontosan tudják, hogy nem túl fényes, kiszúrják a körülöttük lévő, számukra feltűnően, zavaróan céltudatos embereket és konkurenciát fedeznek fel benne. Ők mondogatják folyton, hogy ez van, ilyen az élet. Tudják ők is, hogy lehetnének olyanok, mint a küzdelmeket viselők, de ha el is indulnak az úton, gyengeségük miatt a hajtás már csírájában elszárad. Így tehát ők legyenek a „rosszak”. Nekem a mai napig problémát jelent megállapítani, hogy hozzáállásukért ők e a felelősek, vagy önhibájukon kívül már gyárilag ilyenek.
A jókat nem is célszerű jóknak nevezni, inkább felvilágosult emberek alapból misztikus fajtájának hívnám őket, akik az élet sava-borsát keresik és nem hajlandók alább adni. Észre vettem, hogy az áldozatra hajlandók többnyire befelé irányult gondolkodású emberek, tehát őket érdekli inkább a lélek, a kifelé irányultak életük során pedig a külvilág dolgait veszik alapul. A másik csoportot rosszak helyett lustáknak nevezném, mert rájönnek: tett nélkül is életben lehet maradni, minek hát az igyekezet? Csak ők nem tudják, amit a misztikus-felvilágosultak tudnak, hogy az igazi élet még csak nem is hasonlít arra, amit a szem lát, hanem csak ott kezdődik. Ebbe itt nem megyek jobban bele, a megnevezések a továbbiakban pedig megmaradnak jóknak – rosszaknak.
Természetesen mindkét csoport célja ugyanaz: utódaik létrehozása. Mindenkiben az evolúció végtelen ereje munkál függetlenül attól, hogy ki és milyen az illető. Gondoljunk csak a pedofil sorozatgyilkosokra vagy a kiszőkített műanyag nőkre, bár módszerük nem ugyanaz, céljuk mindenképp közös; mi mind ugyanabban a hajóban evezünk. Miután a rosszak rájönnek, hogy a jók alkalmazkodóképessége előnyt jelent a másik nem képviselőinél, belátó gondolkodás hiányában egy megoldásuk marad: minél hamarabb likvidálni a fel-felbukkanó konkurens „fajtát”, hogy előnyüket megtartsák. Fajunk fiatalsága folytán lényegében a világ a céltalanok színházának látszik, épp ezért, ha feltűnik egy tőlük különböző, nem vesztegethetik az időt a megfigyelésével, hiszen gyermeknemzésük útjába tévedt egy arra jogtalan. Ennek köszönhető a jók gyors és agresszív eltiprása, a kíméletlenség, amit feléjük a rossz többség intenzíven tanúsít, valamint képtelenségük a fejlődésre. Röviden és sarkalatosan szólva, a rosszak nem akarnak meghalni és félnek a jóktól, akik pedig élni akarnak.
Végeredményben eljutottunk a természeti törvényekig, amik a két csoport intoleranciaharcát működtetik. A rosszak sokan vannak, számosságuk miatt könnyen győznek, de értelmük és felvilágosult gondolkodásra való hajlamuk miatt hosszútávon a jók nyerik a háborút.
Ám, ha létezik a fensőbb hatalom, végtelen humorérzéke lehet, mert az egyik embernek kevesebb, a másiknak több észt adva a jókat a keserűség útján vezeti, mielőtt végső igazságát megmutatná.
Egy idevágó idézettel zárom mondandómat az Út a jelenbe című próbálkozásomból:
„A társadalmilag deviáns embert más emberek megszüntetendő állapotnak tartják, mivel nem értik. A többek szemében a kívülálló rossz, mert kényelmetlennek érzik, hogy amiben ők tevékenyen részt vesznek, az a kívülállónak nem elégséges.”
Kijutni abból, hogy ne az ilyen-olyan érzéseink jelentse az életünket, fáradtságos és nagyon nehéz.
