lélekzúgás, vasreszelék

{

  Jó rég írtam. Mostanában füzetbe írom, amit gondolok, mert az áram elszáll... az írás megmarad.
  Néha nem éri meg idevésni azt a keveset, máskor meg nincs kedvem kidolgozni. Nem tudom, olvassa-e valaki ezt a blogot.

}

  Azért írok most mégis, mert aki ide téved és megérti, amit írni fogok, talán hasznát veszi, amit a már félig teleírt füzetből másolok.

Linkin Park - Pushing Me Away

  Kijutni abból, hogy ne az ilyen-olyan érzéseink jelentse az életünket, fáradtságos és nagyon nehéz.
  Sajnos utóbb, de beláttam, hogy egyedül nem megy. Kellenek azok a szociális hatások, amiket elviselni nem szeretek, de a kényszer furcsa mód edzi a felfogást, következésképp ezzel tágítva a tudatot.

  Eddig úgy akartam eltávolodni a dolgoktól, amik gondolataim közt zavarnak, hogy addig hátráltam ki közülük, amíg csak tudtam, de még ott voltam a dolgokban, hoztam őket magammal. Olyan ez, mikor a pankrátor háttal nekifeszül a kötélnek, mert az érzések jöttek velem és a hátamnak feszültek. Azért ez a köteles hasonlat, mert miután nem tudtam tovább hátrálni, fáradtan ellazultam, mint aki jól végezte dolgát, aztán kilőttem előre, vissza a zavarba és pár napig több volt a bajom, mint még a hátrálás idején, amit pedig az elviselhetetlen zavar miatt voltam kénytelen tenni.

  A valódi megoldás sokkal egyszerűbb, de egyben bonyolultabb, aktuális élethelyzet és gondolatvilág kérdése. Ezzel arra akartam célozni, hogy gyakorolni kell.
  Több beszélgetés hatására egyik este elkezdtem kérdezgetni magamtól "mi a valóság?, mi a valóság?" és nem próbáltam meg választ adni rá. Hagytam, hogy a lámpás, amit a kérdés gyújt, bevilágítsa azt, amerre a fénye visz. Egyszer csak egyre tisztábban láttam a pontot, ami immár látszott, aztán az érzések ölelte fénysugarat, ami a semmibe vitt, végül láttam azt is, akinél a lámpás volt.

  Másnap szintén gondolatok közt, fáradtan, bosszúsan a munka és ráadásul egy lány miatt, újra a semminek szegeztem a kérdést, de már kicsit gyakorlottabban figyeltem a fénysugarat és azt, aki a lámpást tartja. Figyeltem a gondolatokat, ahogy kedvükre ide-oda hömpölyögnek anélkül, hogy ehhez kellenék nekik oda... Ekkor mind, a gondolataim, amik már nem is voltak az enyémek, úgy oszlottak szét, mint ahogy a vasreszelék megnyugszik, mikor a mágnest a közeléből elveszik.
  Ahogy ezt néztem és csodáltam a megtörténését, úgy emelkedtem egy emelettel feljebb, amint a láncok nem tartottak fogva többé. Innen nem zuhantam vissza a gondolatok közé, mert már nem is léteztek. Sütött rám a Nap. Hosszan, elalvásig.