Talán...

Talán ott kezdődött minden, amikor már nem értem be azzal, amim van: Igazabb valóságot kerestem. Az egyetlent.

A telhetetlen ember nem csak mértéktelenségében mutatkozik meg, hanem hajtja a becsvágy, ami a nyugalmat őrjítő tétlenséggé torzítja. Időnként eltűnődöm, milyen életem lehetne, ha időnként az unalmasabb utat választom. Talán unalmas. Talán nem. Elkerülni mindenképp el akartam. Volt idő, amikor kimondtam: ha még egyszer élhetnék, mindent úgy csinálnék, az összes hibát még egyszer elkövetném, ahogy addig csináltam, mert máshogy nem érezhetném azt, ami lettem. Már nem tudom. Sokszor érzem, hogy elvesztettem a képletet, de az eredmény még megvan. Szerencsére jó helyen, mélyen megvan. És most próbálom összerakni az egyenlet másik oldalához vezető utat. Olvasmányaimból kiderült, felfogásom szerint nem ezt kéne tennem. A szinte mérhetetlen szabadságom egyirányú szűk utcává vált, ahol nem lehet visszafordulni, és nem tudom hová vezet.

Csak kúrni és füvezni - mondhatná egy 80 éves öregember -, lehetett volna egyik irományom címe, de nem ért meg egy postot. Ezzel a felfogással tehetnék bármit. Emberölés... Fél Európa vérben úszna, talán az egész megmaradt város a hullákat kerülgetve, bűzt szagolva legyektől haldokolva... Na jó, nem. Elgondolkoztam, vajon érdemesebb-e 80 éves ősz fejemre gondolva élni, vagy éljek úgy, hogy öregen elmondhassam: mindent úgy tettem, ahogy kellett tennem. Hát már ezt sem mondhatom. A kettő közt úgy érzem, átlagos lettem. Az átlag, céltalan, tétova és földre hullt felnőtt fiatal maró fájdalmát élem. Talán így kell lennie, de hiszem, hogy nem. Régen mondták, hogy idővel semmi sem lesz jobb, sőt, minden egyre szarabb, és semmi sem változik. Lenéztem őket, értelmet kerestem a szemükben és nevettem. Mostanában hosszú napokra, hetekre már a szemekbe sem néztem. Néha még hallom, ahogy nevetnek. Talán hosszú hullámvölgy után hosszú feledés jön, nem tudom. De vég nélkül remélem.

Azt hittem, amit egyszer felépítek, az örökre áll, és égig érő toronyként ragyog majd életem fényes terein és sötét sikátorain át egészen a végig, amikor boldogan nézek előre, nem félek, mert éltem, amit élhettem. Belém hasít mindig a felismerés, hogy igen, most is azt élem...

Sosem hittem, hogy elvakulhatok, talán nem is történt, csak a tétlen szabadságot érzem. Kint hullanak már a levelek, én pedig semmit sem tettem. Télen a napot is hiába keresem. Az tűnt rég szívemből is a leglogikusabb döntésnek, hogy a folytatást keresem, bár többet már elképzelni sem lehetett, mint amit elértem. De én vagyok, és tovább mentem. Valahogy most így látom jól, mert a megismerésre tettem fel az életem, mégsem érzem úgy, hogy bármilyen ismeretet elértem. Persze a felismerés, az okos "én szóltam" megvan: a legnagyobb hibákat követtem el. Osho szerint az eltévedés jó, mert csak általa válhatunk szentté, és lelhetünk rá a jó útra. Valaki szólhatott volna neki, hogy adjon tanácsot azoknak is, akiknek már megvan...

Nemrég itt fejtegettem, hogy a színészkedés idegen tőlem, őszinte életet élve talán kevesebb szenvedésben lesz részem. Emlékszem a pillanatra, amikor végleg minden a negatívjára fordult bennem. Úgy éreztem, a világ őrül meg, és nem értettem, miért vagyok egyedül, egymagam... Végül önmagam álarca lettem. Már értem: az élet törvénye az, hogy ami felépült, leomolhat a te hibádból, vagy mert mások kirúgják a talajt alólad. És ilyenkor fontos fejben tartanod, hogy színészkedni márpedig kell, hogy ne lássák, aki benned megkeseredett. Tehetsz bármit, senki sem lesz melletted. Mosolyogni kell akkor is, ha belül darabokban vagy és a halálra gondolsz éppen. Rájöttem, hogy a színház jó, régi jó szokás. A színpadon csak az álarc a védelmed, és mögötte önmagad lehetsz. Magányos..., de ha szerencsém van, talán lesznek még olyanok, akik előtt levethetem. Akik ott hagyják velem a színpadot és megbékélnek idebenn.

Próbálok sorról sorra, napról napra arra gondolni, hogy talán jól csinálom. Talán újra bízhatnék magamban. Az okosok szerint minden így törvényszerű, ahogy most van. Hát nem tudom. Rég láttam már az örömöt, csak az észnél maradás hajt. De talán valamit jól csinálok, mert egy lelket lehet, megmentettem. Egy igazi, jobb életre érdemes lelket. Ez most az egyetlen örömöm. És talán az, hogy egy nap a sajátom is megmenthetem.

Nem hiszek a végzetben - talán ez a végzetem. Az Igaz jövőt építem. Talán...