FIGYELEM


A blogban szereplő jobb cikkeket a http://insystem.virtus.hu-n is megjelentetem némi önrecenzió meg kiegészítés után.

Az elvakult hívek (mert természetesen hogyne lenne olyan) böngésszék továbbra is ezt a blogot, mert van/lesz több olyan cikk, amik itt jobb helyen vannak.

szerda, november 05, 2008

Testen kívül

Ez szerintem inkább a különcökre lesz igaz, bár nincs tapasztalatom más személyiségtípusokra vonatkozóan. A különc élete során sokszor a végsőkig ragaszkodik életképéhez (énképéhez a világban), így elkerülhetetlenül ellentmondásba keveredik környezetével. Hát rossz hír rögtön az elején: ezt fel kell adni, de nem az énképet, hanem a ragaszkodást iránta. Bennünk van a félelem, hogy ha engedünk az elveinkből, elveszítjük azt, amit fáradtságos útunk során felépítettünk. Félünk a semmilyentelenségtől.

A lelkünket tépő feszültség főleg családi dolgokban, de baráti, iskolai, munkahelyi ügyekben is fellép, tehát az egész világban. Ilyenkor van az, hogy utáljuk a világot, mert az olyan szar. Egy pillanatra visszatérek arra, hogy a világ te magad vagy, tehát sikerült elérned, hogy önmagad gyűlöld. Itt kezdődik az általam negatív világnak hívott létezés legalja. Folyamatos zaj a fejben, mellette feszülés, önálló monológ amiről nem tudod, miért beszél hozzád egyfolytában. Szerintem, önmegfigyelésem eredményeit figyelembe véve a sok belső vita folytán olyan differenciált lehet az énkép, hogy elkezdődhet valamiféle skizofréniába torkolló folyamat, tehát ez az állapot igen veszélyes. A kialvatlanságot, az állandó levertséget és az emberi kapcsolatok milyenségét már nem is említem. Önmagad ellensége vagy önnön börtönödben, a fejedben. A élet torz tükörré torzulva grimaszokat mutat feléd, mikor neked meggyőződésed, hogy te ezt nem érdemelted meg, aminek sértődések, düh, gorombaság a vége. Van az a pont, amikor annyi az ellentmondás, hogy az ember nem érez mást, csak a feszültséget. Elég idegesítő, ha ez kizár minden értelmes gondolatot. Ilyenkor az ember a pozitív világ(á)hoz képest szinte saját testével sincs tisztában, azon kívül érzi magát. Mint általában minden, ez a feszülés is teljesen egyszerűen feloldható, sőt, rejtetten bár, a feszülés maga a szabadulás eszköze!


Egyszerűen át kell ejteni a népet. Serdülőkorban sokan ennek mesterévé válnak ám becsületesek maradnak, van, aki hazudozó lesz, és van olyan is, aki képtelen erre. Itt van rögtön egy régi probléma, a hazugság. Miért hazudjunk, ha mi becsületesek vagyunk és akaruk maradni? Egyszerűen azért, mert sokan butaságukkal bántanak minket, nem érdemlik meg, hogy őszinték legyünk velük. A befogadott információkat főleg a ravasz buták rosszul értelmezik és játszi könnyedséggel törnek bennünket össze. Felsorolhatnánk még pár érvet, pl. ehhez szorosan kapcsolódóan önvédelem, és a lényeg, a biztonságérzet, mert ez az, ami hiányzik. Az átejtés nem úgy értendő, mint a hazudozás, annak sosem jó a vége. A cél még mindig az énkép megvédése. A csel csupán annyi, hogy a külvilág nyomásának a mi piszkálásunk elkerülése érdekében kell eleget tenni, közben mi gondolhatunk bármit, a fejünkben jól megvagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy a feszültség eltűnik, semmit se kapunk azonnal. De a világ, tehát az emberek észre veszik, hogy hajlandóságot mutatsz megfelelni az elvárásoknak, máris pozitívabban állnak hozzád, később mégpozitívabb változások is jöhetnek, például mivel már szimpatikusabb vagy, csökkentik a rád rótt terheket. Persze az elvárások el is harapódzhatnak, ilyenkor nem bennünk van a hiba... Olyankor meg kell állítani a rohamot, tisztába kell hozni vele az embert, hogy mi nem vagyunk lélektelen gépek, stb.

A lényeg tehát az, hogy azzal, hogy "látszólag" teljesítjük az elvárásokat, kimenthetjük magunkat a börtönből, közben a minimális közdelem jutalmul csiszoltabb, nemesebb énképet ad, nem présel majd össze a sok ellentmondás, és az egyik legjobb, hogy sokkal több agykapacitás és lélekerő marad értelmes dolgokra, gondolatokra. Deszépen leírtam. Az először látszólag kilátástalan helyzet megoldható mindenféle egetrengető küzdelem nélkül (hazudok, kitartásra szükség lesz), végül mint minden bejegyzésem végén, egy nap egy szebb, könnyebb világban ébredünk, és a győzelem önmagunknak is jobban szerethetővé, magabiztosabbá tesz minket. Most már foglalkozhatunk végre az igazán fontos dolgokkal. Említésre méltó köztük az élet...


Mint általában, most is csak a kezdeti lépésekről szóltam, a majdani továbbiakat mindenkinek egyéntől függően kell alakítania, rendeznie... Mire szabadságod útra válik belőled, talán már a blogomra sem emlékszel.

vasárnap, november 02, 2008

Képkockák

Néha előfordul alvás előtt amikor félálomban gondolkozok, hogy próbálok az életemből szabadulni, gondolok valami napokban történt jóra, és a roszat és a jó élményt egymás melletti képkockákban látom. Aztán választok és kipróbálom a következő kockát, rájövök hogy ez más, sokkal jobb és elhatározom, hogy átadom magam a jónak, a rossz, a múlt pedig teljesen eltűnik. Ezek az élet ösvényei.

Az ember önmaga érdekében kell válassza a szebb utat. Szerencsés, ha barátok is segítik, mert egyedül néha lehetetlenség látni a jó döntést, kilátni a gallyak mögül. Szerencsés, ha talál valakit, aki már megélte azt amit ő, ha jót, ha rosszat. Én szerencsés vagyok. És hálás vagyok Neki.

Aztán vannak azok, akikhez kötődünk, mindenünket megfeszítve próbálunk mutatni valami jobbat, de az ellenkezőjére sül el és belőlünk hozza ki a legrosszabbat. Nagy harc... Harc elviselni, hogy hajlamos elfelejteni mindent amit mondunk, elfogadni helyünk a világában... valahol az elmúlás és romlás kavargó sötétjében.

A türelem csak addig működik, amíg nem hasztalan. Példát vehetnénk róluk, hogy kell a reményt másokból kiölni. De kétélű fegyver ez, mint Dorothy útja is... a szerepek néha félúton felcserélődnek. A Bádogember saját utat és tapasztalatot nyer, a kislány pedig mintha el se indult volna...


Néhány pillanat a küzdelemről:


























„Aki makacsul védelmezi igazságait a kérdésekkel szemben, az a tudása érvényességét kockáztatja.
Azokból, akik annyira biztosak az általuk ismert válaszokban, hiányzik a tudásvágy, ami elvezetné őket a megértés tágasabb dimenziói felé.”