"Az egészséges, harmonikus görög ember mindkét lelkiállapot javaiban részesedett. Nem volt olyan őrült, hogy lényének egy részét meggyilkolja. Egyensúlyra törekedett. Amit persze nem könnyű megteremteni, ellenkezőleg, rendkívül nehéz. A kibékítésre szoruló erők ugyanis bonyolultan ellenségeskednek. A tudatos értelem viszolyog az összlény tudattalan, fizikai, ösztönös részétől. Az ép eszű ember mégis megpróbál egyensúlyt teremteni. Az őskeresztények, akik nem voltak épeszűek, azt prédikálták a halandóknak, hogy lényük egy felét dobják a szemétbe. És most jönnek a tudósok és az üzletemberek, és rávesznek bennünket, hogy még a megmaradt félnek a felét is hajítsuk el; azt a keveset is, amit a kereszténység meghagyott. De én nem akarok háromnegyed-halott lenni. Eleven akarok maradni, egész és eleven. Ideje volna, hogy az élet és a teljesség nevében fellázadjunk!"

"Egyensúly ez is, csakhogy milyen! A tudatos és a tudattalan egyforma vállalása, a teljes élet élésének szándéka - elfojtás, pótszerek, lemondások nélkül."

Érdekes módon mostanában sorra olyan dolgokat tanulok meg, amikről azt hittem régen, bizton a fejembe véstem őket, mert nélkülük élhetetlen életigazságok. Aztán elgondolkozok rajtad, hogy ha majd feltévedsz ide, talán neked is jól jön egy kis felfrissülés - ekkor ugrott be, hogy ezek már mélyen valahol megvoltak.

"Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog írtani holnap
már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt."

A jó út végtelenül törékeny. Akarat kell, mint mindenhez, megtalálni máshogy nem lehet. Azt hittem, régen éltem. Nem éltem régen sem. Azt hittem, ha elérem a céljaimat, elérem az életem. Csak élni akartam. És Ez a lényeg maga. A szimmetria csak pillanatnyi szivárvány. Magadénak érzed amit érzel, mégis szereted magad. Akarat kell megtartani, végtelen akarat. Egészen a sejtektől egészen az univerzumot alakító erőkig minden asszimetrikus, nem maradunk ki hát mi sem. Most kell éreznem, itt és most. Végsőkig hinnem abban, amit csinálok. Azt is megtanultam, hogy a percből akkor lesz valami, ha energiát viszek az ötletembe. Arra gondolva kell mindig élni, hogy mi számít majd 1-5-10 év múlva. Mi az, ami jó, ami emlékezetessé tesz. Ez nagyon működött, mégis sikerült elfelejtenem. Vagy eldobnom talán.

"Melyből világok lettek, a kaosz -
Bennem hasonló zűr támadt ahoz,
Hemzsegve tarkán, 'mint a beteg álma':
Lássuk, ha e zűrből valami válna."

Emberek pedig... két féle van: vetélkedők és együttműködők. Szerencsére utóbbi vagyok. A vetélkedő nem képes akkor sem együttműködővé válni, ha érzi az együttműködő szándékát, mert feltételezése szerint a világ fogékony a versengésre. Csak maguknak játszanak. Hűvös egy világ lehet. Az együttműködő képes vetélkedővé válni, ám kezdeti szándékai nem változnak. Tehát mindgvégig tiszta marad. Az együttműködő típus életképesebb, akikre veszélyt jelentenek a vetélkedők. Ha valamiért kihalunk, hát ezért. Ezek választási lehetőségek. . .

"... nincs élet, nincs egyéniség,
Mely mesterén túl járna, semmi műben. -
Hol leljen tért idő és gondolat
Bebizonyítni égi származását?
Ha küzdeni vágyik és körültekint
Ezen szabályos, e rendes világban
Még a veszély gyönyörét sem leli,
Nem lel csak egy vérengző vadat se."

Végül is már régen is tudtam, hogy érdekes emberkért el kell viselnem majd mindent. A hülyeséget főleg. A sötétséget pedig kerülni kell. Az már más, hogy kislámpa álmodik.

"Im, a vég, mely előre visz.
Im, a példa, hogy ki szépen kimondja
a rettenetet, azzal föl is oldja.
Im, a nagy lélek válasza a létre
s a művészé, hogy megérte
poklot szenvednie."